Uh…. Ari Folman egy zseni. A 2013-as Anilogue-ot nyitó A futurológiai kongresszus című, animációt és élőszereplős jeleneteket ötvöző filmtől leesett az állunk. A film végre megérkezett a hazai mozikba is.
Robin Wright idősödő filmsztár két gyerekkel és lefelé ívelő karrierrel felszerelve. Munkafronton igazából olyannyira mélyrepülésben, hogy már kevés esélye van egy igazán jó szerepre ebben az életben. Ennek egyik oka az életkora, a másik, hogy Robinnal sosem volt igazán könnyű együtt dolgozni, mert az utolsó pillanatban mindig elfutott a kihívások elől. Kap azonban az egyik nagy stúdiótól egy egészen nagyszabású ajánlatot, amit hosszas gondolkodás után elfogad. Eladja a filmes személyazonosságát húsz évre. A külsejét, a gesztusait, a mozdulatait beszkennelik egy számítógépes rendszerbe. Az így kapott örök fiatalságra ítélt digitalizált karakter kevés kivétellel minden olyan szerepet eljátszhat, amit Robin annak idején kihagyott, és rengeteg mást is, amiről még csak nem is kell tudnia.
Jó döntések, rossz döntések. Egy „karakterkonzervnek” nem kell közöttük őrlődnie, hiszen egész részlegek dolgoznak személyiségén és lépésein. Tulajdonosai pedig külön örülnek, hogy nem egy hús-vér színészt kell meggyőzniük, hogy tegye szépen, amit mondanak. Nem kell egy már kialakult személyiséget figyelembe venniük, hiszen olyan személyiséget adnak a karakterhez, amilyet akarnak. Nyilvánvalóan ez jóval kényelmesebb, hatékonyabb és jövedelmezőbb. Mindenek előtt pedig tökéletes, ami pontosan az, amit A futurológiai kongresszus világában mindenki kerget. Persze a cégtől, aminek az arca a Robinról másolt karakter lesz, bizonyos értelemben meg is kaphatja. Csak egy kis ampullányi spéci vegyi anyagot kell elfogyasztani és bárki beléphet egy 100%-ig animált világba, ahol olyan formát vehet fel, amilyet csak akar. Ő lehet Buddha, David Bowie, egy szupermodell, Michael Jackson, egy gyerek, egy speckó növény-ember hibrid — a legmeredekebb vágyai is teljesülhetnek. Ráadásul ez csak a kezdet, ahogy A futurológiai kongresszus nevű rendezvényen kiderül, a jövőben sokkal vadabb dolgokat terveznek.
Robin karaktere sztár ebben a virtuális világban. A legmenőbb árucikk, aminek vajmi kevés köze van a valódi Robinhoz. A lelkes rajongótábor pedig nem is vágyik rá, hogy a valódi Robin összerondítsa a képet nagyon is emberi aggályaival.
Ari Folman rendező korábbi egész estés filmjét, a Libanoni keringőt az Anilogue-on láthatta először a magyar közönség. Legújabb filmje, az egy Stanislaw Lem novellát adaptáló A futurológiai kongresszus szintén itt debütált hazánkban. Habár a két animációs film meglehetősen különböző témát dolgoz fel, annyiban mindenképpen hasonlóak, hogy nem nehéz felfedezni egyikben sem a társadalomkritikai vonalat. A Libanoni keringő ezt a libanoni háború kapcsán teszi, míg A futurológiai kongresszusban napjaink fogyasztói társadalmának elentmondásos jelenségeiről beszél. Sztárcsinálás, sztárkultusz, drogok, a tökéletesség elkeseredett hajhászása, a nyugati kultúra viszonya az öregedéshez, valamilyen virtuális közegben élt második életek — elképesztően sok dolog merül fel szokatlan, összetett módon kidolgozva.
Mindennek felszínén pedig egy olyan képi világ van, ami úgy néz ki, mintha egy designer zseni alkotta volna különböző tudatmódosító szerek befolyása alatt. Illik ez a meghökkentően virtuóz, elborult vizualitás egy olyan történtehez, ahol az emberek tudatát, és hangulatát elsősorban vegyszerek határozzák meg. A film kezdetén látható élőszereplős rész egy pillanat alatt adja át a helyét ennek a színes és kaotikus animációs világnak, hogy aztán szinte egészen a film végéig ez uralja a vásznat.
Elképesztően látványos, bonyolult, mély, szélsőséges megoldásokat nem kerülgető és társadalomkritikus. Az animációt és élőszereplős jeleneteket ötvöző A futurológiai kongresszus az egyik legnagyszabásúbb mű, ami az elmúlt években született ebben a kategóriában. Az önmagát alakító Robin Wright pedig tökéletes választás volt a főszerepre.
