Három részeg orosz az utcán sétálva arról elmélkedik, miért haltak meg olyan hamar nemzetük nagy írói. Aztán kiderül, hogy Puskin kivételével nem is olyan korán távoztak az anyagi világból, de az biztos, hogy amint fölismerték az emberi létezés abszurditását, véget is ért földi pályafutásuk. A metafizikai indíttatású, az orosz sors tragikumát érintő, ám kissé zagyva eszmefuttatás Helsinki külvárosában hangzik el, s aki fültanúja, az egy finn fiatalember, foglalkozását tekintve biztonsági őr. Hallja a szót, de nem érti. Nem a nyelvet, hanem a gondolatmenetet. Pedig ő is arra vágyik, hogy megértse életét.
A Külvárosi fények főhőse, Koistinen kimaradt a finn gazdasági-oktatási csodából. Szókincse körülbelül kétszáz egységből áll, s csak a tőmondatot ismeri. Ennyi elég is ahhoz, hogy immár három esztendeje egy kikötő menti bevásárlóközpont biztonsági szolgálatánál dolgozzon, állandó éjjeli műszakban. Koistinen magányos és örök vesztes. Nincsenek barátai, a nők elhúzódnak tőle, ha ünnepi öltönyében leül a bárpulthoz. Életében akkor történik változás, amikor egy sárga hajú szépség szóba elegyedik vele egy sörözőben. A véletlennek tetsző találkozást randevú követi, mozi, vacsora, diszkó. Pedig a végzet asszonyát a helyi finn-orosz maffia küldte, hogy megszerezze hősünktől a bevásárlóközpontban található ékszerüzlet kódját. Mirja, a sárga hajú nő teljesíti küldetését, Koistinen börtönbe kerül. Szabadulása után a maffia újra lecsap rá, s ez talán elegendő lesz a fiatalembernek arra, hogy felismerje, az igazi társ közelebb van hozzá, mint gondolta volna...
Aki Kaurismäki trilógiájának harmadik része is a lecsúszottak, a periférián élők világába vezet. A finn rendező most a mozitörténet hagyományos műfaját, a film noirt használta arra, hogy különös, zárkózott, kiismerhetetlen hőseit megszerettesse velünk. Mert a Kaurismäki-filmek megítélésének szinte egyetlen szempontja, hogy képesek vagyunk-e azonosulni ezekkel a különös figurákkal. Például azzal a fiatalemberrel, akit a műfaj dramaturgiája alapján gonosz szándékkal megkísért a végzet asszonya. Koistinen előtt hirtelen kinyílik a világ, majd rácsapódik a börtön ajtaja. Ő azonban igazi férfi marad, nem árulja el, ki is áll a betörés hátterében, ki csempészett altatóport a poharába. A megtalált szerep büszkeséggel tölti el, egészen addig, míg a magányát oldó társra rá nem talál. Kaurismäki közben olyan kulisszahasogató sablonokat is belesző a történetbe, mint a sárga hajú hölgy kiszolgáltatottsága a rosszarcú maffiózóknak.
A trilógia, de az egész Kaurismäki-életmű egyik sajátossága, hogy a szereplőknek nincs múltja, az örök jelenben élnek, miközben állandóan egy élhetőbb jövőre vágynak. Nincs gyerekkor, nincs kitárulkozás, nincs a tetteknek múltbéli motivációja. Semmit nem tudunk Koistinenről, legfeljebb a napi munkabeosztását, szerencsétlen téblábolását bisztróba be, sörözőből ki. A rendező lemond arról is, hogy a főszereplő - és a többi szereplő - arcáról olvassunk le érzelmeket, indulatokat. Úgy választja ki a színészeit, hogy a figura egésze üzen valamit a nézőnek az emberi esendőségről, a kisszerűségében is nagyszabású tervekről, a szeretetvágyról.
A műfaji konvencióknak ellentmond a Külvárosi fények tempója. Mértani pontossággal beállított, statikus jeleneteket látunk, az egyes snittek határát az jelzi, hogy a szereplő kilép a kamera látószögéből. Nem elsősorban színpadias hatásról van szó, hanem a rendező különös vonzalmáról - legalábbis a trilógiában - a szocreálhoz. Nem az eizensteini szovjet film formanyelvéhez - a montázst tudatosan kiiktatja -, hanem a szocialista társadalmi-magánéleti drámák mára elfeledett képi világához. Ha nem tudnánk a film nemzetiségét, nyugodtan játszódhatna a történet egy szovjet-orosz nagyváros perifériáján is. Túl a két nemzet fájdalmas történelmi érintkezésén, a kitörölhetetlen múlton, talán arról is szó van, hogy a külváros fényei és árnyai mindenhol egyformák.
