Reinkarnációról másképpen

Nem csak a rendező, a mozik, a kritikusok, a rajongók is úgy gondolták, nagyot nem tévedhetünk, ha ismét befizetünk egy jó hangulatú Apichatpong Weerasethakul rendezte filmre, a múltkori is milyen kellemes hangulatú volt. Akik akkor ódákat zengtek a megkapó eseménytelenségről, azok számára Hotel Mekong vagy az élvezetek még tovább fokozását jelenti (buddhista szemszögből helytelen), vagy egy lehetőséget, hogy revideálják álláspontjukat. Mert hát valami azért mégiscsak történhetne. Legalább néha.
Illetve, nem mondhatjuk őszintén, hogy a Hotel Megkongnak ne lenne kitalált íve, története, mesetémája. A forma mindenesetre rendhagyó. Egy alig egy órás film, többnyire statívon hagyott kamerának sokszor háttal (!) álló szereplők párbeszédeivel, illetve időnként egy kutyatetemet zabáló kikerekedett szemű valaki. Mikor ki. Mert hogy a szellem szárnyal, ennek tán e film is egyfajta bizonyosságtétele.

[img id=414715 instance=1 align=left img]Nem rossz ez, csak…

Mindenképp érdemes megvizsgálni a film mögött meghúzódó ezt-azt. Hogy mire föl ez a radikális minimalizmus. Hogy otthon minden rendben-e stb. Szemétkedek megint, mert amúgy fura mód tényleg nem untam a filmet, igenis érdekelt, hogy mi a szándék, meddig lehet fenntartani a figyelmet ezzel a formával – hogy konkrétan kinek a szelleme inkarnálódott kibe, az nem annyira. Tehát úgy tűnik nekem, hogy egyfelől a kurta játékidő mégis csak épp elegendő, másfelől hidegen hagy ez a Laosz-menti minidráma. Viszont nagy türelemmel és mély empátiával igenis élvezhető a Hotel Mekong, de legalábbis pihentető. Nem álmosít, de relaxál. Amennyiben megtalálja a nézőjét, a néző pedig a megfelelő hangulatát. (Más vélemények szerint thai földeken termő mákgubóit.)

Telik az a… csudás idő

A lélekvándorlás témája tehát, mint említettük, két éve már sikert hozott Apichatpong Weerasethakul számára, akkor Arany Pálmát kapott Cannes-ban a könnyen megjegyezhető Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire című filmjéért. A Hotel Mekong hasonlóan eseménytelen, amely nem feltétlenül baj, tényleg visszaad valamit a buddhista életforma felmagasztalt monotonitásából. De ne olyasmire gondoljunk, mint mondjuk Fliegauf Tejútja, Weerasethakulnak ugyanis nincs szándéka mesteri/mesterséges képi kompozíciókkal csábítani, hogy azt ne mondjam, a szépségre egyáltalában nem törekszik. No hát, abban igaza van, hogy az élet sem feltétlen olyan. A háttérül szolgáló Laosz még csak úgymond festői hátteret sem nyújt, a Duna egy közepesnél jobban szennyezett szakasza néz ki így, fakózölden, szemétszürkén. A hullámok csapdosását, illetve a szereplők párbeszédeit pedig az első perctől az utolsóig andalító (unalmas? idegesítő?) gitárjáték festi alá, soha, egy percre sem állva meg egy órán keresztül. Azt gondolom, kell egyfajta dolgok mögé látás, átélés, elfogadás ehhez a filmhez, ám nem akarok bullshitelni, mesterműnek ne nevezzük, még viccből se.

Kinek ajánljuk?
- Akik nyitottak és érdeklődőek.
- Akik szerették a Boonmee bácsi…-t.
- Akik meglátják az esztétikát a hétköznapiban is.

Kinek nem?
- Kényszermozgásosoknak.
- Akik egy órán keresztül fogják várni Rambót, hogy jöjjön és legéppisztolyozzon mindenkit.
- Akik nem érnek rá megnézni akármit ebben a rohanó, rohanó civilizált világban.

6/10