[img id=513041 instance=1 align=left img]Czapáry Veronika új könyvét a kritika többsége tabudöntő műként üdvözli. Ugyan az állításban van némi igazság, a tisztánlátás érdekében mégsem árt, ha pontosítunk rajta, s kissé cizelláljuk a kérdést. 

A Megszámolt babák egy pszichésen, verbálisan, fizikálisan és szexuálisan bántalmazott kislány világát ábrázolja, s ez regényformában mindeddig valóban feldolgozatlan téma volt a magyar irodalomban, noha rövidprózaként már nem egy ehhez hasonló írás látott napvilágot az elmúlt tíz évben (lásd pl. Forgách Zsuzsa antológiáit, Spiegelmann Laura, Kiss Noémi, Szvoren Edina, Csobánka Zsuzsa, Kiss Judit Ágnes és mások szövegeit). 

Továbbá fontos lehet megjegyeznünk, hogy külföldön pusztán a téma feszegetésével már nehéz volna sikert elérni, különösen, ha tudomásul vesszük, hogy az irodalmi siker nem egyenlő a befogadó közeg tetszésének elnyerésével.

Minden tiszteletem a megszólalásé, meghajthatjuk fejünket a szerző előtt, hogy volt bátorsága erről írni, de erősen úgy tűnik, már a magyar irodalom is túl van azon a ponton, ahol egy írónőt egy női téma feldolgozásáért agyon kellene dicsérni. A Megszámolt babák sok erénye mellett irodalmi szempontból közel sem problémátlan alkotás.

Czapáry nem történet-, inkább motívumközpontú regényt írt. A fejezeteken átívelő elemek közül a leggyakrabban előfordulót a könyv címben is kiemelte: Nikoletta, a gyerekelbeszélő számára mindennél fontosabbak a babái. Apja kérésére már az első fejezetben sorra veszi, s a maga nyelvén részletesen le is írja őket: „Megszámoltad a babáidat, kislányom, kérdezi tőlem az apám, mennyi van, kérdezi. Nyolc. Mondom, nyolc babám van, mert már megtanítottak számolni is.” (Az összes baba) A babák valamiféle mikrouniverzumot jelentenek Nikinek, olyan biztonságos közeget, ahová a családi konfliktusok elől menekülhet.

A könyvnek, sőt Nikoletta életének már itt föltűnik egy másik fontos motívuma: az ambivalencia. Czapáry elvitathatatlan érdeme, hogy regényében sikeresen ábrázol szinte mindent a vonzás-taszítás, a szeretet-gyűlölet kettősségében. „Apa szerint meg kell tanulnom magamat elszórakoztatni, azért vettek nekem ennyi babát, nem figyelhetnek folyamatosan rám, mert nem bírják már idegekkel, amilyen vagyok.” (Az összes baba) Hiába tehát, hogy a nyolc baba alapvetően a család elviselésében segít a kislánynak, az olvasóban kezdetektől fogva ott a rosszérzés, hogy Niki szeretett játékai is az őt nem megfelelően szerető szülőkhöz kötődnek.

Míg az elbeszélő egyes fejezetekben az anyja iránti rajongásának ad hangot („Anyának nyaraláskor egészen kiszőkül a haja, szeretem, ahogyan süti őt a nap, mert ilyenkor mindig fehér ruhában van, és annyira hihetetlenül gyönyörű. -- Nyaraláskor), máshol a nő verbális vagy fizikai kegyetlenségéről számol be („Az anyám azt mondja, hogy ő szülte meg a nővéremet, engem, a húgomat, az öcsémet, és hogy neki teljesen mindegy, mert szerinte minden gyerek eleve halottan születik, és jobb is lenne, ha úgy maradnának.” -- Sárga babák). 

Ez a kettős viselkedés a Nikit körülvevő minden felnőttre jellemző, s a pszichológiai realizmusnak megfelelően a kislányban ezért csakis szélsőséges érzelmek fogalmazódnak meg. Képtelen egy embernek látni azt, aki örömöt és bánatot is okoz neki: vagy szeretni vagy gyűlölni tud valakit, vagy vonzódik valamihez vagy undorodik tőle. 

A visszatérő motívumok (halott nővér, öngyilkosság, látogatás a nagyszülőknél, nyaralás, elvágyódás, evés-ivás, játék, tanulás, olvasás, iskola, apa bántalmazása) az időtlenség érzetét keltik, miközben egyre fejlődő részletezésükkel valamiféle folyamat is összeáll. Minden címmel ellátott fejezet önálló novellaként is olvasható, érzésem szerint olyannyira, hogy a végkifejlet megértéshez nincs feltétlenül szükség az előkészítő szövegek ismeretére.

[img id=510135 instance=1 align=left img]Ennek szemléltetésére jó példa lehet megvizsgálni a könyvben központi szerepet játszó szexuális bántalmazás ábrázolását. Czapáry fokozatosan teszi egyre nyilvánvalóbbá a tényt, hogy édesapja rendszeresen megerőszakolja Nikit. Óvodás korában az elbeszélő mindebből csak ennyit érzékel: „Nekem mindig ki kell törölni a fenekemet, pedig az apukám azt mondta, jobb, ha ő csinálja, ha ott lent is ő törli ki, mert nagyon szép rózsaszín fodros ott elöl, az összes kislány megirigyelhetné.” (Nyolcadik), de felsőtagozatosként már többet árul el: „Az apukám mindig megkér, hogy meséljem el neki, pontosan mit, mikor és hogyan csinálok a fiúkkal, mert nem kezdhetem el csak úgy magamtól, mindenképpen el kell mindig mondanom neki, mert ahol ő van, oda nem mehetnek be a fiúk.” (Koszos babák). 

Emellett az oldalak előrehaladtával Niki a környezet reakcióiból is egyre többet közvetít: „Hogy mindig elcsavarom az apám fejét, mert olyan erotikusan mozgok a lakásban, és a Tibor nem tud nekem ellenállni, mikor hagyom már ezt abba.” (Frici), sőt még saját reflexiói is akadnak: „Nem tudja elképzelni az anyukám, hogy mekkora kétségbeesést érzek az apám láttán, amikor ő bezár a szobába, nem tudja elképzelni az anyukám, mennyire félek tőle, hogy most mi fog történni, pedig mindig tudom, mi fog történni.” (Frici).

Úgy gondolom, a fenti példák kellőképpen szemléltetik, hogy a Megszámolt babákban a késleltetés nem feszültségfokozó funkciót lát el, legfeljebb az elbeszélő öntudatra ébredésének ábrázolását szolgálhatnák, de mivel Czapáry mindvégig reflektálatlannak állítja be Nikit, ezért mindez leginkább szerzői effekt, stilisztikai bravúr marad. Hasonló a helyzet a regény másik nagy „titkának”, a nővér halálának megírásával is: hosszú időn keresztül csak a testvér hiányának jeleit tapasztaljuk („Én most a halott nővérem ruháit hordom, de a babákat egymás ruháiba szoktam öltöztetni.” -- Sárga babák), majd egyre több részlet derül ki a fürdőszobai balesetről, amelynek baleset volta erősen kétségbevonható, hiszen Tibor Nikit is gyakran azzal fenyegeti, hogy ugyanolyan véget érhet, ha nem tartja a száját, mint nővére.

Tartalmi jellegű kérdés, hogy a regény végére tizennégy évessé cseperedett elbeszélő maradhat-e ilyen mértékben öntudatlan, vagy nyelvének és környezetérzékelésének lényegi változatlansága pszichés károsodását hivatott-e bemutatni, s ebben az esetben igaza volna-e Niki édesanyjának, aki többször „idiótalány”-nak nevezi a narrátort? Czapáry regényének fő intenciója, hogy egy bántalmazott lány elméjének belső valóságát ábrázolja stilizált nyelven keresztül. Száraz, egyszerű tőmondatokban fogalmaz, gyakori halmozásokkal, szóismétlésekkel, melyek a kislány tudatlanságát, naivitását hivatottak érzékeltetni. Ugyanakkor a könyv homályos jeleit adja, hogy ennek a naivitásnak az elvesztéséről is szólni kíván. Niki szókincse gazdagodik, és egymástól független eseményeket egyre inkább folyamatoknak érzékel. Erre kiváló példa a könyv egyik csúcspontja, a Frici című fejezet, melyben Niki egyik babáját végképp elveszti, más játékai pedig maradandó sérülést szenvednek: látjuk tehát, hogy az illúzióvesztés a főmotívum szintjén is végighúzódik a könyvön.

A Megszámolt babákban éppen ez jelenti a legnagyobb problémát: hogy mindent látunk. Tiszteletre méltó szellemi és írói teljesítmény, ahogy az összes motívum és minden nyelvi elem következetesen végigvonul a regényen, csakhogy mindez láthatóan koncepció, program, s nem egy ökonomikus regényszervező eszköztár része. A könyvben mindvégig érzékelni lehet a tudatos irodalmi törekvést, ami megnehezíti az önfeledt olvasást és az elbeszélővel való azonosulást. Czapáry Veronika jó író, a Megszámolt babák pedig jól megírt könyv, de nem szervesen lélegző anyagból született regény, hanem olyan feladat módszeres teljesítése, amelyet az író önmaga elé kitűzött.

(Fotó: Németh Gabriella)