Ha nem őrölte volna fel Lars von Trier M/melankóliája a lelkemet, most kitörő lelkesedéssel tudnám köztudomásra hozni, hogy végre valahára megérkezett a hazai mozikba az Antikrisztus párdarabja, ám ehelyett inkább a gyengébb idegzetű nézőket készíteném fel egy kötelezően megnézendő filmművészeti alkotás veszélyeire.
Feltételezhetően Lars von Trier a földkerekség legaljasabb rendezője, hiszen mozgóképet polgárpukkasztó szándék híján nem is tud készíteni. A Melankóliában az a dühítő, hogy a dogmaalapító direktor nemcsak azért forgatta le legújabb filmjét, hogy általa kilábaljon saját depressziójából, hanem hogy lélektani állapotába bevonja nézőjét, vagy megkockáztatom, hiúságból átragassza rá azt.
Hancsók Barnabás, kedvelt kollégám, "szerzői horror" illetve "lírai sokkfilm" kategóriákkal illette az Antikrisztust. Ha hasonló definíciókhoz szeretnék ragaszkodni, a Melankóliára a szerzői katasztrófafilm áll. A történet szerint egy kisbolygó halad a Föld felé, s a nyitány álló- vagy végletekig lelassított képekből álló filmverse – ami a film egészét összefoglalja – minden kétséget kizár az apokalipszis bekövetkezte felől. Sokk helyett tehát a határidő-dramaturgia működteti a filmet, s Lars von Trier arra koncentrál, hogy milyen reakciókat adnak szeretett nőkarakterei a közelgő, ám számukra még nem bizonyos világvégére.
A dán rendező két női főhőssel dolgozik, s két fejezetre választja szét filmjét. A felosztásra azért van szükség, hogy bemutassa azt az ellenirányú folyamatot, ahogy a mind súlyosabb depressziótól szenvedő Justine (Kirsten Dunst) a bolygó pusztulásával eljut a végső nyugalomig, illetve ahogy a társadalmi konszenzus szerinti normális életben biztonságra találó Claire (Charlotte Gainsbourg) a fokozódó hisztéria útján elveszíti mindenét. A nővérek közti kontrasztot Lars von Trier a statikus képek és a zaklatott kézikamerás felvételek variálásával is elmélyíti.
A pofonegyszerűségével telibe találó szerkezet első fejezete Justine betegségét mutatja be, aki annak ellenére, hogy éppen a lakodalma zajlik, totális letargiában emésztődik. A másik dogmaalapító, Thomas Vinterberg Születésnapjára emlékeztető konfliktusok körvonalazódnak ki a rokonok és ismerősök (Charlotte Rampling, John Hurt, Stellan Skarsgard) között, de valódi támpontot az ifjú ara állapotának eredetére nézve nem kapunk. Csupán az elérhetetlen tökély tragédiájában fuldokló lány önpusztító lépéseit, s az ünnepséget egyben tartó Claire eltökéltségét mérhetjük fel. A második fejezetben értelemszerűen fordul a kocka. Justine mintha földöntúli kapcsolatban állna a Melancholia nevű kisbolygóval, s a végső pusztulásba való beletörődés útján lelki békére lel, míg a reményt fokozatosan elvesztő, s a filmrész középpontjában álló Claire – miközben női szerepeivel viaskodik – az őrület szélére sodródik, mert nem tud mit kezdeni a közelgő halál folytán mind szűkebbé váló térélményével.
Lars von Trier depresszív elméjének francia parkjából pedig nincs kiút sem a megálmodott figuráknak – akik több ízben sikertelenül próbálnak átkelni egy hídon –, sem a nézőknek, sem a színészeknek. Az aktorok esetében elképzelésem sincs, miként tudják elbírni a rendező által rájuk rakott terhet, de lehet felesleges is a kérdés, annyira élethűen roskadoznak a személyes és a globális apokalipszis súlya alatt. S ez különösen igaz a teljesen más volumenű szerepekhez szokott Kirsten Dunstra és a Claire férjét alakító Kiefer Sutherlandre. Míg a Cannes-ból a legjobb női alakítás díjával távozó amerikai színésznő babaarcából már az első képkockán a lelket befeketítő üresség tátong, addig a Jack Bauer szerepével eggyé olvadt férfisztár úgy örökíti át népszerű karakterének magabiztosságát a csillagászatért rajongó és a természettudományok bizonyosságában maradéktalanul hívő apa szerepébe, hogy aztán egyetlen összeomló mozdulattal szerte is foszlassa azt. Az Antikrisztus által megedzett Charlotte Gainsbourg árnyalt alakításán pedig már nem tudunk meglepődni.
Jogosan aggathatnánk a Melankóliára a hatásvadászat bélyegét, de kétségtelen, hogy ez a film – ha el nem is bűvöli – még a dán rendező legelvakultabb gyűlölőjét is magával tudja ragadni. S csak remélni tudom, hogy Lars von Trier cannes-i nácizása már azt jelentette, hogy kilábalt végre a depresszióból, mert két katartikus depressziódráma egy életműben már túl sok a rosszból.
