Mederből mederbe
Ha az átlagosnál több szálon fut az elbeszélés és a szálak közül egyik sem látszik sokkal hangsúlyosabbnak a többinél, az a figyelmet automatikusan a történetek feletti rendezőelvre irányítja. Az alkotó úgynevezett mondanivalójára, amely megkövetelte, hogy ne akármilyen képsorok, hanem éppen ezek a szereplők és történetek kerüljenek össze, éppen ebben a formában. Az ilyen mozaik-szerkezetű elbeszéléseknél, mint pl. a többszörösen díjazott Bábelnél vagy esetünkben a Mamutnál is, a nézőnek kevés az esélye, hogy ne az elvi mondanivalóra koncentráljon, nincs is ideje a szemlélődésre. A rendező-forgatókönyvíró Lukas Moodyssonnak a kétórányi játékidőbe rengeteg információt kell belesűrítenie annak érdekében, hogy mindegyik alsztori követhető legyen, így eleve rászorul a többfunkciós, frappáns jelenetekre. A Mamutban ritkán fordul elő, hogy egy képsornak nincs cselekménygördítő, de legalább direkt érzelemfelmutató funkciója. Ezért is tűnik olyan értékesnek a néhány rövid, nem célratartott jelenet, például egy pár másodpercig kitartott kép: néhány szippantásnyi a sűrített oxigén a thai luxusszálloda legfelső emeletének óriási üvegablaka mögött.

Hangulati ingadozás
A szálak váltogatásával nem csak nézőpontok, hanem kontinensek között is ugrálunk. Az ebből adódó, szándékosan kidomborított vizuális különbségek persze segítik az aktuálisan felvett szál gyors azonosítását, amellett, hogy eltérő érzelmi állapotokat és morális problémákat hordoznak. Mivel a néző nem csak intellektuálisan követi a cselekményt, hanem - remélhetőleg - valamilyen szinten át is éli, az is számít, hogy érzelmileg illeszkednek-e egymáshoz az összekapcsolt részletek. Mivel a szereplők részesei egymás életének, általában a vágási pontok is a köztük zajló kommunikációs helyzetekhez köthetők, formailag tulajdonképpen ez tartja egyben a filmet. Egyébként is mindig van abban valami érdekes, ha valaki gyors egymásutánban epizodistából főszereplővé válik és fordítva. Ettől viszont még messze nem kovácsolódnak egységgé a részek, ahogy az alaposan összecsomózott ugrálókötélből sem lesz védőháló.

Egy sima, egy fordított
A New York-i doktornő akkor sem látná gyakrabban a lányát, ha a férje éppen otthon lenne, nem pedig hippiset játszana Thaiföldön, a férj pedig akkor is hippiset játszana, ha a felesége aerobikedzőként dolgozna. De a dadát sem különösebben hatja meg a doktornő szorongása, akinek cserébe teljesen mindegy, hogy a lányát kínai vagy tagalog nyelvre tanítja a dadus - az udvarias társalgás mögött kölcsönös érdektelenség húzódik. Mindkét anya távol került a gyerekétől, csak az egyik esetben a fizikai távolság, a másikban a szakmai elkötelezettség áll a nő és a gyerek közé. Szomorú, tényleg az. Ahogy az is szomorú, hogy Thaiföldön sok nőnek a szexipar jelenti az egyetlen lehetőséget a túlélésre, a Fülöp-szigeteken pedig pici gyerekek kínálják magukat a pedofil turistáknak. Az is, hogy a harmadik világban egy keményen dolgozó anya nem tud megfelelő életkörülményeket teremteni a gyerekeinek, miközben az amerikai cégtulajdonost a felesleges luxus fojtogatja. És akkor még egy csomó minden nem is került szóba: a háborúk, a terrorizmus, a muszlim nők jogai, az alkoholizmus stb., és sajnos nehéz megnyugtató választ találni arra, hogy ezek miért nem, a többi meg miért igen. Pedig itt nemcsak az altörténeteken belül, hanem a történetek egymásmellettiségében is kellene lennie valami szükségszerűségnek, rendező elvnek, amitől ez a kollázs érdekesebb lesz néhány lazán összefüggő kisfilmnél, amitől megtörténik az átváltozás: az egyes szálak a filmszövet részeként önmaguktól különböző, új minőséget alkotnak.

Kinek ajánljuk?
- Annak, aki szereti a szolid formai kísérletezést.
- Aki vonzódik a hozzáférhető egzotikumhoz.
- Szívesen sajnálkozóknak.

Kinek nem?
- Aki inkább kutat fúrna, mint gödröt ásna.
- Akinek - bár talán titkolja - a Bábel sem tartozik a kedvencei közé.
- Közhely-érzékenyeknek.


6/10