Úgy lihegtem a dán Nyomtalanul megtekintése után az izgalomtól, mintha az egész thriller alatt nem kaptam volna levegőt. A végtelenül nyomasztó és feszült film az utóbbi idők legjobb skandináv-krimi adaptációja.
Rendkívül érdekes pályafutást járnak be a skandináv krimik a különböző művészeti ágakban. Az alapvetően irodalomból induló, lebilincselő, csavaros és sokkoló történetek a millenniumi években először felborították a megdönthetetlennek hitt angolszász uralmat a krimik könyves piacán, majd részben annak táptalaján megjelentek az egyre erősebb sorozatok (Egy gyilkos ügy, A híd), és a korábbi sikertelen kísérletek után (Eltitkolt életek) most itt a filmes csúcsteljesítmény is, a Nyomtalanul.
Jussi Adler-Olsen azonos című regényének adaptációja a tavalyi év második legnézettebb mozija volt Dániában A hobbit – Smaug pusztasága után (a harmadik pedig A vadászat volt – mikor lesz Magyarországon olyan, hogy az első háromból kettő hazai?). Bár a könyv óriási siker volt többek között Németországban is, mégis valójában a film miatt számíthatunk a főszereplő detektív további kalandjaira. A folytatás premierének időpontját már meg is hirdették Dániában, a szintén Mikkel Norgaard rendező által készülő Fasandræbernét október 30-ra időzítették.
A következő résznek nem lesz nehéz dolga, hiszen a Nyomtalanul kiváló karaktereket keltett életre, akiket alapvetően már megismerhetett és megszerethetett a közönség. Carl Mørck (Nikolaj Lie Kaas) a magánéletében sikertelen, zárkózott és végletesen makacs nyomozó, a detektíves krimik archetípusa. Társa, Assad (Fares Fares) szélesvásznon ritkán látott jelenség: hívő muszlim, bevándorló zsaru. Karakterében a vallás elhanyagolható tényező, a két főhős közti ellentét egyáltalán nem a különböző kulturális hátterükön, hanem eltérő személyiségjegyeiken alapul.
Európai alkotásként ezen nem lenne mit meglepődni, azonban a Nyomtalanul műfajisága, profizmusa és a történet is inkább Hollywoodot juttatja eszembe. Sok szempontból a Döglött aktákra vagy épp az azonos nevű sorozatra hasonlít a cselekményszál, hiszen a főhős itt is egy öt éve lezárt ügyet vesz elő, amelyben az áldozat eltűnését a nő öngyilkosságával magyarázzák. A detektív szerint viszont ezzel csak egyszerűsítettek kollégái, érzése szerint valami más áll az ügy hátterében.
Árvaság, tragédiával végződő autóbaleset, mentális összeomlás, testi és pszichiátriai fogyatékosság is megjelenik a thrillerben, mégsem válik a film erőltetetté, a nyomasztó tényezők mind megférnek egymás mellett, különösen azáltal, hogy a fináléban minden tett, motiváció és szereplő összekapcsolódik. Egy ideig – a könyvhöz hasonlóan – több szálon és eltérő idősíkokon haladunk, a felütés után sokáig nem is sejtjük, mi sül ki az összetevőkből. Amikor viszont összeáll a kép, akkor a legbensőbb félelmünket támadják meg.
A Fűrész kegyetlenségét, a Hetedik nyomasztó hangulatát, A sejt klausztrofóbiáját és az Oldboy embertelen bosszúját ötvöző képsorok után elképesztő feszültség lett úrrá rajtam, ami egészen az utolsó képkockáig nem oldódott fel. Erős színeket és ütős színészetet is bevetnek a nyugalmunk ellen, és hiába áhítozunk levegőért, azt mi képletesen, az áldozat (Sonja Richter bravúros játékában) szó szerint nem kapja meg. Ez az a feszültség, ami a sorozatok fölé, illetve az említett thrillerek-horrorok mellé emeli a Nyomtalanult. A mozi után percekig remegtem és levegőért kapkodtam, ilyen élményben pedig időtlen idők óta nem volt részem. Aki tehát szereti a thrillert, semmiképp ne hagyja ki – ilyen jó műfaji filmmel ugyanis csak elvétve találkozhatunk a mozikban.
