Kassai „vándorszínészek” kelnek útra, hogy a budapesti közönség is láthassa Szigligeti Ede társadalmi vígjátékának legfrissebb világzenés, aktuál-melankolikus, a színház mai megítéléséről is elgondolkodtató, ugyanakkor ellenállhatatlanul szellemes verzióját. „Főszereplői a színészek: Liliomfi és Szellemfi a kor gyermekei.
Provokátorai és szórakoztatói környezetüknek. Vigaszt nyújtanak és tükröt tartanak azoknak, akikkel a sors összehozza őket. Egyazon arc egyik és másik fele, akár a bohócoké: szomorú és derűs. Színésznek lenni ma nem sikk, inkább eszelős megszállottság. A maszk derűje és bánata ennek a megszállottságnak a két arca”. Arthur Rimbaud, Charles Baudelaire, Paul Verlaine, Petőfi Sándor , Hobó és Jónás Tamás verseivel, a világ dramairodalmának szemelvényeivel, Lakatos Róbert zenéire, Telihay Péter rendezésében. További kellemes résztvevők: Papp Janó jelmez, Király Adrienn díszlet, Kántor Kata koreográfia, Dégner Lilla korrepetíció, Artner Szilvia dramaturgia.
Interjú Telihay Péter rendezővel az előadásról
Miért veszi elő manapság valaki a Liliomfit? Miért erre a darabra esett a választás Kassán?
Czajlik József igazgató mindenképp olyan darabot szeretett volna bemutatni, amelyben minél nagyobb számban van jelen a társulat. Azt is szerette volna, hogy a történet, amelyet bemutatunk, lehetőleg a színházról szóljon, a színházcsinálás nehézségeiről és örömeiről. Történetesen a Liliomfi egyik központi témája ez. A címszereplő és néhány más szereplő olthatatlan vágya arra, hogy színházat csináljanak. A történet folyamán kiderül az is, hogy a színház hogyan képezi le az életet. Mindenki maszkot visel, álarcot, amely mögé igazi énjét, igazi vágyait, érzelmeit rejtheti, és mivel mindenki álarcot ölt, senki sem tudja, ki is valójában a másik. Így aztán folyamatosan félreértik egymást, és ezekből a félreértésekből fakad Szigligeti Ede darabjának ellenállhatatlan humora.
Milyen volt a Kassai Thália Színház majdnem teljes társulatával dolgozni?
A társulat jó részét személyesen ismertem már régóta, mivel a kétezres évek elején (2002–2003) a Komáromi Jókai Színház művészeti vezetője voltam, és a két színház akkor is szorosan együttműködött. Tehát mivel majdnem minden színészt ismertem, én hoztam meg a döntést a szerepeket illetően, ahol pedig hiányosságaim voltak, ott Forgács Miklós, a színház dramaturgja és Czajlik igazgató ajánlásaira hagyatkoztam.
Vasvári Emese budapesti színész tulajdonképpeni nadrágszerepe viszont váratlan fordulat. Mi a magyarázata?
Senki nem tudja, ki is valójában a másik, mint mondtam. Erről többet nem árulhatok el előre. Csak annyit, hogy mindenképpen olyan személyt kerestem, aki Szilvai professzor titokzatos alakját a saját személyiségének extravaganciájával hitelesítheti. Emese, akit még főiskolás koromból ismerek és aki tavaly óta kötődik a társulathoz, kézenfekvő megoldás volt.
Milyen Liliomfi-vízióra számíthatnak a budapesti nézők a megszokotthoz képest?
Nekem Fellini képeit, a cirkuszosok, a társadalom perifériáján élők világát idézte a történet a maga titokzatos, sokszor rút, groteszk figuráival. Baudelaire, Verlaine és Rimbaud is képbe került, meg a többi szürrealista, szimbolista, parnasszista, akik ráadásul ugyanabban korban éltek és alkottak, mint Szigligeti, csak a világ egy másik részén. Ők is benne vannak az előadásban, sőt Jónás Tamás egy verse is, Lakatos Róbert fantasztikus zenéivel. Az előadás aktualitása pedig maga a színház, ahol senki nem az, aminek látszik. Ez a gondolatmenet lett díszletünk alapja is. Tükrök és labirintusok rendszere, melyekben önmagukat és egymást keresik, kergetik megszállottan a szereplők.
