Hogy John Travolta (ismét) szerepkörváltás előtt áll, az aligha kérdéses. Legfeljebb azon matekozhatunk egy kicsit, hogy maga az aktus mikor fog ténylegesen bekövetkezni. A Szombat esti láz 1977-es, a Pomádé '78-as, s nyolcvanban a Városi cowboyról már mint kapitális bukásról írnak a lapok. '83-ban teljesen fölöslegesen tér vissza Tony Manero, minden hiába. Jó sokáig a 25 ezer dolláros talk show-k és a C kategóriás filmek (mondjuk az Ingerlő idomok) között hányódik pilótánk gépe - ne jöjjön nekem senki a Nicsak, ki beszél!-lel, az Travolta nélkül is ugyanekkora siker lett volna. Jó tucat év mélyrepülés után a Ponyvaregény 1994-ben emelte vissza a legfelső osztályba a versenyzőt, akit persze a harmadik ligában sem szűnt meg szeretni a közönség, amiért is Tarantino majdnem annyit köszönhet neki, mint viszont. A Vincent Vegaként szerzett újbóli népszerűsége időben jócskán hosszabbnak látszik, mint az előző - túlzás nélkül örökérvényűnek is mondható. Ugyanakkor, ha megvizsgáljuk a sorban következő műveket, legfeljebb számosságuk a figyelemre méltó, Travolta átlag két filmet készített évente, de tisztességes mozi talán ha kettő akad a tizenhat év termésében, a Szóljatok a köpcösnek! és az Ál/Arc - ezek is szinte közvetlenül a Ponyvaregény után jöttek ki, de legkésőbb a farvizén, az egyik 1995-ben, a másik 1997-ben, s egyáltalán nem állt szándékukban megbolondítani a frissen kialakított imázst, ami azóta sem változott különösebben.
Ám ha így marad, ha John Travolta még egyszer elhúzza villás ujját a szeme előtt, ha még egyszer szájára veszi a negyedfontos cheeseburgert, akkor kész: csak egy kedves emléke marad az öregedő nézőknek. Most az utóbbi jut ki neki, a cheeseburger, szegénynek kétszer is, meg az, hogy valaki kitalálta, milyen viccesen is mutatna kopaszon és némi szőrrel a szája körül. De nyugi, aki szereti, biztosra veheti, eltelik még tíz-egynéhány év, és jön egy új John Travolta, akiért megint érdemes lesz teljesen odalenni.
Luc Besson esetében azonban holtbiztos, hogy nem fenyeget semmiféle megújulás; és hol van már az a kor, amikor Bertrand Blier-vel, Jean-Claude Beineixszel a francia film reményteli megújítójának tekintettük - nemcsak az azótai filmjei, de maga az idő is bizonyította, hogy némileg optimistán. A taxi forgatókönyve előttről tudunk csak említésre érdemes munkájáról, az pedig régi (1998-as) darab. Ám produceri és rendezői termékenység terén ő sem panaszkodhat.
Jelen produkciója, az eredetileg tán lőorgiának vizionált Párizsból szeretettel Travoltával a főszerepben pedig úgy rossz, hogy rosszabb már nem is lehetne. Kedvencünk Amerikából Párizsba ügyet intézni érkező szuperügynököt alakít, hogy mondjuk finoman, alig is illúziókeltőn. A csávókám tudománya ugyanis az lenne, hogy mindenkinél gyorsabban lő, és mindenkinél nagyobb pofonokat ad - ez a fontossági sorrend is, a film rekordmenynyiségű hullával szolgál. Mármost lehet az ilyet szórakoztatóan csinálni, de Luc Besson valamiért a veteránokra gerjed, alig két éve - ugyancsak Pierre Morel dirigálása mellett az Elrabolva című hasonigényű műben - Liam Neesont látta vendégül egy jó kis városrombolásra Párizsban. Az a film sem sikerült.
Ha udvariasak akarunk lenni, úgy fogalmazunk, Travolta már a mimikájában is elnehezült, lelassult az efféle szerepekhez, ha ilyenekkel a Szombat esti láz után találják meg, tán nem áll jól neki, de nem röhögteti ki magát. Most borzasztó kínos. S ami még kínosabb: rajta kívül semmi említésre méltó nincs ebben a filmben.
