Seth MacFarlane védjegynek számító nevéhez olyan rajzfilmsorozatok (Family Guy, Amerikai fater, A Cleveland-show) kötődnek, melyek a megzabolázhatatlan szellemességgel fűszerezett popkulturális intertexteknek, illetve az aktuálpolitikai élceknek köszönhetően akár az elmúlt évtized Amerika-tablóiként is funkcionálhatnának. Ehhez képest a neves kreátor első nagyjátékfilmjében olyannyira nincs forradalmi megoldás, hogyha kiemelnénk belőle az életre kelt plüssmackót, egy sablonos romantikus komédiát kapnánk. A Ted egy precízen tálalt termék, ahol a szerelmi szálat a női nézők, a drogokat sem megvető címszereplő testnedv-poénjait a "mai fiatalok", míg a felnőtt léttel birkózó főhős kapcsán felerősödő nosztalgiát a huszon-harmincasok igényeihez igazították. Furcsa módon, a Tednek mégis van varázsa.
A Ted az a fajta film, ahol az alapötleten múlik minden; már pedig egy deviánsan viselkedő plüssmackó kalandjaira könnyedén fel lehet húzni 100 percnyi szórakoztatást. Címszereplőnk nem egyszerűen csak beszél, mint az antropomorfizált állatkák a mesékben, hanem autót vezet és munkát vállal. A rosszalkodást azonban jobban komálja, így ha kedve szottyan, bongból fogyasztja a "jót", nőket dönt meg az áruházi raktárban és méreteseket káromkodik.
S részben a játékfigura neveletlen jelleméből származik a Ted varázsa is, különleges különcsége azonban az alkotói szellem időnkénti megbénulását is eredményezi. MacFarlane ugyanis nem átall fejet hajtani a nagyközönség legkülönbözőbb célcsoportjainak igényei előtt. Hol az érzékeny lelkű nők, hol a prűdséget nem ismerő tinik felé tesz gesztusokat, s bár a maci devianciájára mind a humor, mind a mondanivaló tekintetében több szinten támaszkodik, állandó ingadozása a sziporkázás folytonosságát megakadályozza. Míg a medve megelevenedésére épített helyzetkomikummal jobbára a testnedvekkel, illetve tudatmódosító szerekkel játszadozó, kortárs vígjátékok nyomába szegődik, addig a játékszer vitriolos szövegeléseivel el is távolodik tőlük. Így napjaink popkultúráját úgy figurázza ki élcek sokaságával, hogy közben a Ted szépen be is illeszkedik a kigúnyolt hollywoodi iparcikkek sorába. A bűnös nyolcvanas évek köré font szűkebb átmérőjű glóriát azonban lehetetlen nem észrevenni.
MacFarlane megkapó figyelmességgel mutatja be a címszereplő és gazdájának baráti kapcsolatát, illetve a plüssmackó létélményének valódi miértjeit. John Bennett ugyanis egy átlagos fickó lenne, aki ugyan elhelyezkedett egy kisebb cégnél, office-viseletét azonban túlságosan is szívesen cseréli le pizsamanadrágjára. A felnőtté válással akadnak problémái, így a plüssfigura szimbólumként is megállja a helyét. Ted devianciája katalizátorként hat a férfi laza mindennapjaira, a megemberesedés hiányát azonban a rendező nemcsak a mámoros kalandokkal, hanem a két lakótárs nyolcvanas évek iránt érzett megszállottságával is kifejezi. A filmes utalások és a remek cameók – álmomban nem gondoltam volna, hogy Tom Skerritten valaha röhögni fogok; bár az Acélmagnóliákban szimpatikusan lövöldözött madarakra – pedig egytől egyig ülnek, s mivel a karaktereket is árnyalják, az eladhatóság érdekében tett engedményeket is valamelyest feledtetni tudják.
A felnőtté válás folyamatának kiteljesedésére azonban MacFarlane egy meglehetősen alibi kerettörténetet eszelt ki. A férfi megkomolyodását a szerelem motiválja,hiszen az eljegyzésen töri a fejét. A párkapcsolati szál azonban végtelenül sablonos, révbe érését a javulásra tett fogadalmak mellett egy nagy összeveszés, illetve egy önfeláldozó visszahódítási kísérlet is kikövezi. S e tekintetben a Ted akár a futószalagon gyártott romantikus komédiák sorát is gyarapíthatná; már a plüssmackó nélkül.
Ugyanakkor Seth MacFarlane becsületére váljék, hogy a kiszámítható szerelmi szálat is meg tudta hinteni némi különlegességgel. A párocska egymásra találásában egy első látásra szokatlan mondanivaló sejlik fel. Míg számos romantikus komédiában a párkapcsolati béke érdekében a hősök arra kényszerülnek, hogy feladjanak magukból valamit, ily módon az alkalmazkodásra hívják fel a figyelmet, addig a Tedben - a hármas viszonyrendszerének tekintetében – szinte szó szerint a kiinduló állapotba huppannak vissza a szerelmesek, s bár tanultak ezt-azt az életről, a „most”-ban találták meg a boldogságot. E szemérmes üzenet – mely a Tedben rejlő varázs másik felét adja – egyszerre nyugszik a Mila Kunis és Mark Wahlberg közti kémián, a harmóniájukat kifejező, laza dialógusokon, valamint azon rendezői fogáson, hogy a hősnő körül legyeskedő főnök hódítási kísérleteiről messziről lerí a kudarcra ítéltség.
Hihetetlen, de Seth MacFarlane sikerrel jött ki a Tedben halmozódó ellentétekből. Hol végtelenül sablonos, hol rendkívül eredeti, hol vásárian felszabadult, hol megkapóan érzékeny, hol kaki kerül a nappali padlójára, hol Norah Jones flörtöl ízlésesen egy plüssmackóval. A kavalkád nyújtotta felhőtlen kikapcsolódás okán pedig még az is bocsánatos bűnnek tetszik, hogy a "Ted-mániás" pszichopata (Giovanni Ribisi) bizarr mellékszálát csupán a szipogásra okot adó finálé érdekében fércelték össze.
Értékelés: 7/10
