Félek. Érzem, ahogy lopózik felfelé a gerincemen az érzés, lassan, mint egy rokkant madárpók, hogy ez az új Alkonyat-film egészen szórakoztató. A prekoncepcióimat a film végén teljes svunggal a szemetesbe passzíroztam.

Félreértés ne essék, az Alkonyat – Hajnalhasadás 2 egyáltalán nem jó film. Ahhoz hiányzik belőle az alapvető igény arra, hogy épkézláb történetet vonszoljon magával. Leglényegesebb hibája az eredeti alkotó maga, Stephenie Meyer, a világ legszerencsésebb nője, akinek a bevásárlólistáját a keleti part szele belefújta egy New York-i kiadó unatkozó szerkesztőjének markába. Ez a Twilight–könyvek kiadásának igaz története.

Mikor az évezred elején Hollywood teljes súlyával rálépett az irodalmi adaptációk gyártásának gázpedáljára, valószínűleg még ők sem hitték, micsoda pénzmocsárba farolnak bele. Ettől függetlenül Meyert nem szabad például a Harry Potter-könyvek szerzőjével, J. K. Rowlinggal egy napon/lapon említeni: nyögvenyelős prózáját rendkívüli mesélőkészséggel és remek fantáziával leplező Rowling irodalmi Nobel-díjas a Romana-fanfictiont horrorlightba burkoló Meyerhez képest. Persze azért van még innen is lejjebb: míg a Szürke ötven árnyalata nem lett világsiker, sose hittem volna, hogy valaki képes Meyernél kisebb tehetséggel ekkora sikert elérni, aztán tessék, még én estem pofára.

Ráadásul Meyernek sikerült egy (irodalmi szempontból is) támadhatatlannak vélt popmitologikus toposzt, a vámpírokat a szennyvízcsatornába züllesztenie és a vérszívókból metroszexuális kényeskedő, hülyéket csinálnia – az ilyesmihez már tényleg száz százalékos elvetemültség, vagy éppen csak tehetségtelenség kell. Persze Ann Rice munkássága ebben megágyazott neki rendesen, de ez most nem fontos.

Az első négy Alkonyat-film szinte teljesen nézhetetlen. Ugyanolyan rettenetesek, mint a regények. És a rettenetest ehelyütt természetesen nem a horrorista-hátborzongató értelemben írom le. Ezek a filmes abortuszok, az unalomnak, a cikiségnek és süppedős butaságnak ezek a katyvaszai szó szerint fizikai fájdalmat okoznak.

Ezért voltam megdöbbenve, miközben a legújabb Alkonyatot néztem. Szép lassan tudatosult
bennem, úgy, ahogy a rettenetes tény valószínűleg azokban tudatosul, akikkel ébredés után közlik, hogy amputálták a lábát, hogy én ezt a filmet egyáltalán nem utálom. Sőt.

Bill Condon, akiknek a mai napig a Kampókéz 2 a leghangulatosabb filmje (nem dicséret), valami olyasmit hozott össze, amit sem tőle, sem az alapanyagtól nem várt senki sem. Sikerült az agyalágyult irodalmi eredetiből, pusztán a rendezői lendület segítségével kellemes szuperhősfilmet fabrikálnia. Az Alkonyat – Hajnalhasadás 2 ugyanis nem vámpírfilm, hanem az X-Men legújabb, nemhivatalos epizódja.

A film összes létező aspektusa fel lett javítva, a korábbiakhoz képest: Edward szimpatikus, Billy Burke csak néha néz ki úgy, mintha epét akarna hányni, a sztoriba bekukkant az izgalom, ráadásul még Kristen Stewart is előhúz egy második arckifejezést feneketlen színészi tárházának legmélyéről. A történet szerkezete a Harry Potter fináléját hajazza: hőseink zarándokútra indulnak, hogy ezzel is felkészüljenek a Volturikkal, a gonosz vámpírklánnal való végső összecsapásra. Az összecsapás oka Bella és Edward „félvér” gyermeke, akit, ha halhatatlan, a Volturik mindenképpen el akarnak pusztítani. Ez is Meyer szokásos, a semmiből előhúzott, értelmetlen, se füle-se farka fordulatainak egyike: a kótyagos mitológia váratlan kinövése, amely csak arra szolgál, hogy legyen valami alapja a végső összecsapásnak.

Bill Condon rendező menti meg az egészet az összeomlástól: képes az arcpirító cikiség jelenteinek tucatjaiból, alkotói elszántsága segítségével (na ezt sem hittem, hogy valaha egy Twilight-film kapcsán leírom) többé-kevésbé koherens egészet alkotnia, és a figurákat apró, a korábbi filmekből hiányzó kedves nüanszok segítségével velünk megszerettetni. Persze ettől ez még nem egy jó film: az alapanyag akkora baromság, és olyan mélyen agyalágyult ötletekkel van tele, hogy az ember nem is tehet mást, mint hogy többször felröhög a moziban. És a Cullen-házba pikk-pakk beállító félmeztelen, afrikai hipnóvámpír páros csak egy a sok ilyen közül.

A végső összecsapás viszont egy dühös, brutális set-piece, amely az erejével, tombolásával levett a lábamról, és hallhatóan a közönséget is, akár Alkonyat-rajongók voltak, akár nem. X-Men módra repül több tucat vámpír össze-vissza, ráadásul mindenki beveti a szuperképességeit: vannak a vérszopók közt telekinézisre, fájdalom-manipulációra, meg mindenféle egzotikus varázslásra képes hősök (persze a varázslás mi lenne, ha nem eredendően egzotikus?) Mindenféle irónia nélkül állítom: az Alkonyat – Hajnalhasadás fináléja jobb, mint az utolsó X-Men filmé.

Alakításokról egy olyan filmben, amelyben igazából mindössze egyetlen igazi színész szerepel, nehéz beszélni. Michael Sheen szó szerint dagonyázik a főgonosz szerepében, majd agyvérzést kap, és mégis: a szerep kívánja meg ezt tőle, rettenetes reakciói és mimikája nagyon is a helyén van. Pont olyan, mint a film: döbbenetesen szórakoztató. Döbbenetes, hogy szórakoztató.