Vajon mennyire válik az életünk részévé a terrorfenyegetettség? Úgy tűnik, a filmesek nem sok kétséget hagynak nekünk, a Nyolc tanú című filmből is ez derül ki. F. Tóth Benedek szerint ez már valóban nem mindennapi betevő.
Mindennapi betevőnek sok mindaz, amiről írni akarok, de nem tehetek róla: ezt látom a filmvásznon. Néhány éve azt mondta - pontosabban írta - nekem a neten egy Los Angelesben élő magyar fiatalember, egy tehetséges és ígéretes színész, Adam Meir - azaz Mérő Ádám -, hogy eltelt jó pár év már 2001. szeptember 11. óta, és mint minden művészeti ág, hamarosan az amerikai filmipar is tetemre hívja a velünk élő, a mindennapjaink árnyékában meghúzódó terrort. Mert bár eddig is készültek terrortematikájú alkotások, ám az arab világ vs. Amerika konfliktus, igen-igen szabadon fordítva terror vs. béke filmjei egészen másról szólnak majd: arról az új világról, amelyet amúgy az ember magának teremtett, félelmeivel és démonaival együtt.
Bevallom, nem hittem, hogy mindez ennyire plasztikusan és ekkora erővel jelenik meg a vásznon. De igaza lett Ádámnak. S nyilván nem azért, mert közelről látja Hollywood hadurainak terepasztalát, hanem mert úgy tűnik: nem maradt más választása Amerikának - és éppen ezért nem maradt más nekünk sem.
A Nyolc tanú című film úgy tűnik, mintha egy politikai gyilkosság párhuzamos krónikája volna, nyolc nézőpont, nyolcszor ugyanaz a tíz perc, nyolc élet, nyolc érv, nyolc dráma, és éppen attól félelmetes, amin eddig igen jókat mosolyogtunk a hasonló témájú filmeken, nevezetesen: a gonosz terroristák meg akarják ölni az Amerikai Egyesült Államok elnökét, de a világ megmentője nem halhat meg, csak a gonosz. És különben is, a gonosz csakis a terrorista lehet. Nos, ebből a szempontból nézve ez a film sem különbözik a többitől, és a Forest Whitaker, valamint a nagy visszatérő, Dennis Quaid rajongói sem csalódnak. De ebben a filmben is kimondatik, ami ennél élesebben kimondatott már - a talán éppen ezért nem is sikeres - A királyság című filmben: mindig lesz valaki, aki folytatja. Ez már nem a "mindig lesz valaki, aki visszalő" elmélet, hanem olyan ellentét, amely a bennünk élő félelmet és a gonoszt hívja tetemre. S amitől a legrosszabb: úgy tálalja mindezt a filmipar, mint az osztrigát a tálcán, citrommal - ha még mozog, ehető. Sőt enni kell.
Egy alig tizenéves srác ült előttem a vetítésen, amely amúgy 16-os karikával futott, és amikor a fény kigyulladt, ezekkel a szavakkal fordult az édesanyjához: "Király volt ez a film, anya!"
Nos, a film amúgy mint felépítmény, vágás, kamera, zene, rendezés tényleg jó, bár a fiú aligha erre értette a királyságot. Ami azonban ezzel együtt is elgondolkoztató: hinnünk kell-e, s főként elfogadnunk azt, hogy maholnap a terror is mindennapi betevőnkké válik.
