Rövid szöveg:
A "K-Pax" finom érzékkel egyensúlyoz egy galamblelkű földönkívüli turista élményeinek és egy skizofrén böllér kórtörténetének leírása között. Minimál sci-fi a diliházban a zseniális Kevin Spacey hathatós közreműködésével.
Hosszú szöveg:
Prot szemei nem lógnak kocsányon, ujjaival nem tud sört inni, nem eszik embert, nem korzózik csészealjon, s még egyszer sem üzent hadat az amerikai elnöknek. Mégis azt állítja, hogy ő egy földönkívüli. De nem feltűnősködik. Csak néha, ha megkérdezik tőle, hogy honnan jött, halkan megjegyzi, hogy a K-Pax nevű bolygóról. Prot kinézetre leginkább olyan átlagos kószaember formájú. Mikor megjelenik New York-ban, a rendőrök - miután meghallották arra a bizonyos kérdésre azt a bizonyos választ - azonnal bezsuppolják egy elmegyógyintézetbe. Ott aztán sok időt tölt el, ismerkedik a helybéli bolygólakókkal, s türelmesen elbeszélget az elmeorvossal, akinek valamiért az a mániája, hogy ő nem is egy extraterrestrial, csak egy ember, aki úgy csinál, mintha E.T. lenne. Ezek a beszélgetések aztán egyre tanulságosabbá válnak. Az őrültek normálisabbak lesznek, az orvos meg csaknem megőrül, szóval Prot mindenkire jó hatást gyakorol.
A "K-Pax" egy nagyon kedves mozi. Mindvégig finom érzékkel egyensúlyoz egy galamblelkű földönkívüli turista élményeinek és egy skizofrén böllér kórtörténetének leírása között, s ezt a harmóniát a végén sem rontja el. A film témája ellenére cseppet sem szenzációkra és látványosságokra épít. Azokat a humanitárius közhelyeket szeretetről, családról és otthonról, melyeket napjaink hollywoodi sci-fijei többnyire petárdák és könnygáz gránátok formájában adagolnak, olyan türelemmel és csendesen hámozza ki s teszi le elénk, hogy a film megtekintése után is marad időnk elcsodálkozni s elgondolkozni rajta.
Az emlékezetes látványvilág többek között olyan ismert mesterek közreműködésével jött létre, mint a "Brazil" látványtervezője (John Beard), a "Gladiátor" operatőre (John Mathieson) vagy a "Közönséges bűnözők" jelmeztervezője (Louise Mingenbach). Meglepően visszafogott, szinte jelentéktelennek tűnő, mégis rendkívüli képivilágot láthatunk. Semmi sci-fi eklektika, csillogó-villogó high-tech, egyszerűen csak olyan átlag amerikai. A fantasztikus filmre utaló atmoszférát csupán fények és árnyékok játéka által teremti meg. Mégis épp ez a szürke minimál háttér adja Prot különleges belső világához a legjobb kontrasztot. Ezzel az egyszerűséggel is képes például egy éjszakai kocsiút során Prot által elkapott képsort - melyen egy hontalan kezéből kicsúszott ládából kiguruló narancsokat látunk - a világmindenség pillanatképeként felvillantani.
Kevin Spacey azért lehet napjaink egyik legjobb amerikai színésze, mert tudja, nem kell brillíroznia, eljátszania, túljátszania egy filmszerepet. Hőse belső világával azonosulva, kisugárzása mondja el leginkább helyette annak gondolatait. Alakításában Prot egyénisége olyan látásmódot közvetít, mely arra készteti a nézőt, hogy újra megtanuljon maga is kívülállóként tekinteni a régóta ismert dolgokra, mintha először látná azokat, hogy ha rövid időre is képes legyen a rácsodálkozni erre a furcsa módon létező világra. Olyan idegen, aki megtanítja az embereket azonosulni egymással és önmagukkal. Prot akár földönkívüli ember akár emberbe költözött földönkívüli, meséje minden mozzanatában a leghitelesebb illúzió felé gravitál, az úgynevezett valóság felé. A film alkotói nem tartják hülyének a közönséget, történetük mégis közérthető és humoros. Így hát remélhetőleg bevonul a szívesen újranézett filmek közé az örökmoziba.
