Általában nem nagyon szeretem a vígjátékokat, mert keveset lehet rajtuk nevetni. Julie Delpy 2 nap Párizs (2007) című filmje nem ilyen, az ember azon kapja magát, hogy egészen megfájdult a hasa a sok nevetéstől.
Persze azt mondhatnók, hogy nekem könnyű dolgom van, mert engem is egy francia lánnyal hozott össze a sors, aki végül a feleségem lett, vagyis könnyen bele tudok helyezkedni abba az abszurd szituációba, hogy mi történik, ha két különböző kultúrát az ember megpróbál a hétköznapokban összeegyeztetni egy kultúrkörön belül. De szerencsére nincs sok helyzeti előnyöm, ami a forgatókönyvet dicséri, ugyanis Julie Delpynek köszönhetően mindez a vásznon is könnyen átélhető, s a színész-rendező meg is adja az egyik lehetséges választ: nevetés, veszekedés és felejtés. Másként: folyamatos kommunikáció. Addig, amíg az amerikai, hobbiból fotózó férfi (Adam Goldberg) és a francia, szakmájára nézve fotós nő (Julie Delpy) kapcsolata össze nem csiszolódik, bizony nevetés, veszekedés és felejtés "szentháromságát" kell kiállniuk. Mindez a szerelem legjobb próbája, ugyanis folyamatos kompromisszumra kényszerül az ember, s ha mindezt kibírja, akkor nagy valószínűséggel már meg is tanulta, hogy mi a hosszú párkapcsolat első számú titka. A kommunikáció, ami nem is olyan könnyű, és a kompromisszum, sok-sok kompromisszum.
Nagy szerencse, hogy a színész-rendező pályatársakkal ellentétben Julie Delpy ismeri, sőt mi több, szereti a filmtörténetet, oly annyira, hogy képes meríteni, tanulni belőle. A legnagyobb hatással valószínűleg Woody Allen volt rá, ez bizony érződik a film nagy részén, melyet én az erények közé sorolok, mert egyrészt nem a mára mesteremberes, nem túl sok szellemi izgalmat rejtő zsánerfilmrendezővé lett Woody Allenről beszélünk, hanem a szerzői filmeket mesteri fokon elkészítő alkotóról, a Hanna és nővérei, vagy az Annie Hall atyjáról. Másrészt pedig, bár Woody Allennel alapoz Julie Delpy, aminek köszönhetően sziporkázóan szellemes jeleneteket láthatunk, túl is képes lépni mesterén, méghozzá akkor, amikor a filmbéli szüleivel együtt kerül a kamera elé. Az meg szinte már-már hazardírozás, hogy a filmbéli szülők a valóságban is a szülei, de Julie Delpy egyrészt jól vezeti őket a kamera előtt, másrészt meg hagyja kibontakozni idős szereplőit, ami révén feledhetetlen és nagyon valóságos jeleneteknek lehetünk szemtanúi. Vagyis a film családi jelenetei mindezek miatt képesek arra az igencsak nehéz kihívásra, hogy túllépjenek a francia család bemutatásának általános sztereotípiáján, sémáján, és valami egészen izgalmasat, érdekeset és eredetit mutassanak be. Marie Pillet és Albert Delpy tehát büszke lehet a lányára. Még akkor is, ha a sok pozitívumot kissé beárnyékolja az operatőri munka, vagyis az a végig nem gondolt koncepció, hogy akkor most posztmodern vagy modern filmformanyelvű legyen az alkotás. Vagyis jobb lett volna, ha a sokszor imbolygó, nagyokat mozduló kézi kameramozgatáshoz társul a látszólag (!) minden szabálynak ellentmondó képkompozíció, néha a látószög billegtetése, s ezáltal a formanyelvi megoldások egysége valósul meg. Ilyen remek posztmodern (multikulturális) tartalomhoz posztmodern forma dukált volna végig, nem csak néha-néha.
Legvégül pedig ne feledkezzünk el a hosszú párkapcsolat második számú titkáról, melyet a film minden egyes mondatában érezhetünk dicséretes módon. Ma már sokak számára ismert a kommunikációpszichológia legfontosabb tézise, miszerint másként gondolkodik a férfi és teljesen másként a nő. A folyamatos kompromisszumra való képesség mellett a hosszú párkapcsolat második számú titka tehát, hogy kemény munkával meg kell tanulnunk, hogyan gondolkodik a másik nem. Ami viszont csak úgy megy, ha nem veszítjük el, sőt, jó kondiban tartjuk a humorérzékünket. A 2 nap Párizs ebben is segít, ha kell.
