Irreálisan sok energiát pazaroltam erre a filmre, és még azt sem mondhatom róla, hogy annyira szar, hogy az már jó. Pedig a regény kapitális színvonaltalansága után valami ilyesmiben reménykedtem. Mindenesetre annak, aki hitelesebb képet szeretne kapni a BDSM-kapcsolatok (kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség, szadizmus-mazochizmus) működéséről, inkább A nimfomániást ajánlanám.
A szürke ötven árnyalata 2012-ben állítólag azért robbant olyan hatalmasat, mert a decens háziasszonyok, az e-könyv forradalomnak köszönhetően, inkognitóban olvashatták a jól kalibrált perverzióval fűszerezett romantikus regényt. Mert James könyve görcsösebben ragaszkodik a „nem illünk össze, de megválthatnánk egymást” történet archetípushoz, mint bármelyik Danielle Steele klasszikus. A titkos hozzávaló, azaz a BDSM szex (vagy legalábbis, amit a könyv annak nevez) pedig
nem több egy teljesen hétköznapi, a szexualitásról még csak álmodozó tinilány erotikus fantáziájánál.
Ráadásul a kézzelfogható történettel nem rendelkező, a BDSM világát bántóan leegyszerűsítő regény olyan pongyola stílusban van megírva, mint egy általános iskolai fogalmazás.
A film alkotói, bár a cselekmény szintjén meglehetősen hűen követték a könyvet, egy-két dilettáns jellegzetességtől bölcsen megváltak. A pozitív változások nagy része a főhősnő, Anastasia személyéhez köthető. A regény szegény Anát egy semmiféle önbecsüléssel nem rendelkező, pszichoszexuális fejlődésében elakadt csődtömegnek írja le.
„Nem tudtam, hogy képes vagyok szexről álmodni. Lehet, hogy az osztriga és az internetes kutatás eredménye életem első nedves álma?”
Ez egy 21 éves, nem kolostorban nevelkedett, amerikai lány szájából azért meglehetősen furcsán hangzik. Ráadásul a könyv feléig oldalanként elbizonytalanodik abban, hogy vajon tényleg tetszik-e az irányításmániás, jóképű milliárdosnak, hiszen könnyen lehet, hogy az ajándékba küldött antik könyvek, mobiltelefon és laptop csak egy kis figyelmesség volt Christian részéről. (Ha jól emlékszem a kis lapos, vörös Audi után már nem voltak kétségei.)
Nem tudom, hogy Sam Taylor-Johnson rendezőt vagy Kelly Marcel forgatókönyvírót kell hátba veregetnünk, amiért Anából épkézláb figurát csináltak, de ezúton is szeretném kifejezni hálámat.
A lány regénybeli, bárgyú belső monológjait, az összes „belső istennővel” és „szentséges basszantyúval” együtt, száműzte a film.
Helyette a karakter, Dakota Johnson színésznőnek köszönhetően valódi bájt, a készítőknek hála pedig némi humorérzéket kapott. Így is maradtak persze a filmben olyan jelenetek, amik a főhősnő esetlenségét indokolatlanul eltúlozva ábrázolják, például a hasraesés, a Christiannel való első találkozás alkalmával. De szerencsére ezeket a férfit alakító Jamie Dornan kompenzálja egy-két, a regényből átvett, zseniális mondattal, amik így kimondva meglehetősen nevetséges hatást keltenek.
„Én nem szeretkezek. Én baszok.” – tudjuk meg Christiantől, csak a miheztartás végett.
Szóval előfordulhat, hogy időnként hangosan felnevetünk a filmen, és nem feltétlenül azokon a helyeken, ahol az alkotók szeretnék. A kedvenc epizódom ebből a szempontból, amit egyébként kizárólag a magyar szinkronnak köszönhetünk, amikor az első találkozása után Ana beszáll a liftbe. A levegő természetesen vibrál a kettejük között lévő feszültségtől, de mielőtt becsukódna a liftajtó, a drámai jelenet csúcspontján, a pár nevén szólítja egymást: „Ánásztéjzsa” „Kriscsön”. Ezt azért nehéz mosoly nélkül végigülni.
De, ha felülemelkedünk a „se veled se nélküled”-történet fordulatoktól mentes, epizodikus szerkezetén, és a debil karaktereken (hogy lehet az éjszakában magányosan zongorázó milliomos figuráját újra elsütni, ez már huszonöt évvel ezelőtt a Pretty Womanben is irtó ciki volt) – ahogy annak a cca. száz millió embernek sikerült, akik megvásárolták James regényét – akkor azt kapjuk, amire feltehetőleg kíváncsiak voltunk. Esztétikusan fényképezett szexjeleneteket, popsi csapkodással, selyem nyakkendő bondázzsal, finoman csipkelődő, elegáns bőr ostorral, amik olyan kellemesen felborzolják az idegeinket, hogy hazafele menet már „Uram”-nak szólítjuk a pasinkat,
otthon pedig előkapjuk a régóta porosodó, rózsaszín plüss bilincset és a legutóbbi repülőútról elcsórt alvómaszkot.
