Hosszú évek mélyrepülése után Nicolas Cage végre visszatér ahhoz, ami miatt anno megszerettük: szomorú szemű szamurájként ment ki egy gyereket (Tye Sheridan) a családi erőszak karmaiból; kár, hogy mindezt egy közepesen unalmas filmben teszi.
David Gordon Green legutóbbi filmjét, a Prince Avalanche – Texas hercegét imádtuk, csakúgy ahogy az életmű számos korai darabját is. Aztán jött pár vállalhatatlan mű, nem lesz például olyan a stábból, aki ne akarná majd letagadni pár év múlva a sztárparádés Király!-t. Green talán nem véletlen döntött úgy, hogy visszatér a gyökereihez, és komolyabb vizekre evez, a Joe azonban még velencei Arany Oroszlán jelölése ellenére sem tudta megugrani a korábban felállított léceket.
A hiba elsősorban a forgatókönyvben leledzik, a tűzoltóból lett író Larry Brown regényét Gary Hawkins adaptálta szélesvászonra. Alapvetően két probléma van a dologgal: a film egyrészt túlságosan hosszú, másrészt túlságosan komolyan veszi magát. A közel két órás Joe fél óra kikukázásával máris jobban tudna működni, a lassan csordogáló cselekmény így azonban gyakran fordul unalomba, s bár a hangulat erős, két órára nincs benne elég a muníció. A másik probéma, hogy Hawkins semmilyen öniróniát nem gyakorol. Mindezt még alá is húzza egy olyan jelenettel, amikor Cage arról beszél, mi kell a macsós fellépéshez: erről akár gondolhatnánk, hogy az alkotók észbekaptak, és nevetnek saját magukon, de annyira későn és annyira rövidke időre jön ez az intermezzo, hogy sokkal valószínűbb, hogy itt egyenesen túllőttek a célon. Cage-nek persze nagyon jól áll a szenvedés, minden másodpercben hiteles, és elég tisztes játszótársakat is kapott. Különösen erős a szinte saját magát alakító Gary Poulter, akit a gyerekét terrorizáló hajléktalan szerepére az utcán castingoltak be a filmhez. A film ifjú üdvöskéje, Tye Sheridan a film leggyengébb láncszeme, mondatai gyakran papírízűek, az amúgy is röhejes fináléban pedig egyenesen idegesítő. Feltehetően teljesítményét illetően sokan nem értenek majd egyet velem, főleg ha azt tekintjük, hogy a srác Velencében Marcello Mastroianni-díjat nyert. Ő örülhetett az elismerésnek, mi meg örüljünk annak, hogy Cage ismét jobbik énjét hozza – bízzunk benne, hogy legközelebbb egy érdekesebb filmben teszi ugyanezt.
