Az életrajzi filmek legnagyobb baja, hogy túlzottan kiszámíthatók. Látjuk a sanyarú gyerekkort, az elkallódással fenyegető éveket, majd a befutást, a siker elégedett vagy épp keserű végkifejletét. Indulhat ugyanis bármilyen mélyről a félárva Coco Chanel élete (füstös orfeumokban kornyikál), csapódhat ide-oda szerelmek és férfiak között, ám végül triumfálni fog, márkanévvé válik, nők és egy egész korszak életét, ízlését írja újra.
Az életrajzi film tehát ezzel a hendikeppel indul, nem is tud igazán drámai helyzetet kreálni (főként, ha a legegyszerűbb, kronologikus utat választja), hiszen a néző agyának hátsó szegletében úgyis ott motoszkál a tudat, hogy történhet bármilyen tragédia ezzel az emberrel, az élet úgyis csőstül fizeti majd vissza.
A Coco Chanel nem rossz film, de igazából nincs benne semmi olyasmi, amire sokáig emlékezhetnénk. Persze, érdekes az a divat- és társadalomtörténeti momentum, amikor a nők hirtelen megszabadulnak a fűző és vele együtt egy társadalmi szerep rabságától, mikor is visszakapják a saját testük fölött való rendelkezés jogát, és a kényelmet, hogy ezt a testet ne egy elvárásnak rendeljék alá. A modernség kezdete ez, az emancipáció hajnala. Audrey Tautou mindent megtesz, hogy a csontos, elszánt, néhol egy kisegérre, máskor az öntudatos, szenvedélyes nő prototípusára hasonlító Chanelt közelebb hozza hozzánk. Tautou filmje ez, rajta áll vagy bukik minden, s ennek ő minden kockában tudatában is van, ám ahelyett, hogy szárnyalna, inkább a felelősség súlyával lépked. Pedig a film is elég lassan csordogál ahhoz, hogy minden rezdülésnek, hangulat- és személyiségváltozásnak megágyazzon: néha túl sokat is szöszmötöl látszólag érdektelen dolgok felett. Hiszen miliőt is fest, az arisztokraták életét is csipkedi, s közben eldalolja a feminizmus első taktusait is.
Igazából nem is lehet Anne Fontaine rendezőt hibáztatni, hogy filmje nem lett se rendhagyó, se borzongatóan izgalmas. Már az első fél órában képes elhitetni velünk, hogy nincs több ebben az anyagban: csak ez a korrekt lassúság, ez a közömbösnek tűnő, következményeiben mégis messzeható forradalom. Ez a hibátlanságában boszszantó, steril mesélőkedv. Persze adódik az összehasonlítás a nem is oly régi Piaf című filmmel: mindketten öntudatos nők a szerelem múlhatatlan sérüléseivel. Míg a Piaf néhol ideges, montázzsal és kissé túlfokozott alakításaival hívta fel magára a figyelmet, addig a Coco Chanel épp az ellenkezője: kiszámítható és egyszerű, akár egy esemény utáni tabletta. Még mellékhatásokban sem reménykedhetünk. Talán csak a Balsant játszó Benoit Poelvoorde nihilista bohémja csempész némi lázadó színt a filmbe, az ő alakja a legesendőbb és talán a legszerethetőbb is. A szerelmes szemű Alessandro Nivola sajnos olyan színtelen, hogy néhol csak egy áttetsző foltot látni a helyén.
A Coco Chanel tipikus példája annak a filmnek, amit meg kell nézni, hiszen ügyesen tölti ki általános műveltségünk tátongó hézagait, de moziként csak a míves középszer. Se nem szoros, se nem bő.
