Marianne Sägebrecht hullamosója Percy Adlon 1985-ös Cukorbébi című filmjéből találkozik a pomázi Fekete Angyallal (2003). Mi sem természetesebb, szerelemre lobbannak, s hamarosan megszületik a Szent András Kórház krónikus belosztályának (miszerint elfekvő) ápolónője, Piroska - legalábbis a külsőségeiben. Kocsis Ágnes második filmje (az első a Friss levegő volt 2006-ban) azonban belső mezőkön játszódik elsősorban, ám kétségkívül nagy súlyt fektet külső megjelenésére.
Mit tehet egy notórius bálna a krónikus belosztályon? Nem sokat, de ennek a kevésnek a megismerésére komoly energiákat fordít a film. Monitorokon figyeli a futó görbéket, vörös fény és hangjelzés tudatja vele, ha valami baj van, ilyenkor a kopasz orvos (egyben a film producere, ez ilyen film, a főszereplő is amatőr - egy "hiteles arc": ez ars poetica, a hiteles is meg az arc is) újraélesztéssel próbálkozik, az ismerkedési szakaszban csekély hatékonysággal, minek eredményeképpen Piroska leviszi a pácienst a proszektúrára. Kékre-zöldre fotografált kórházi miliő, folyamatos töltekezés, Piroska szinte minden kockán töm magába valamit, legtöbbször sütit, csak azt nem értem pontosan, pontosabban egyáltalán, hogy mit akar Kocsis Ágnes azokkal az olasz slágerekkel és villanásnyi operarészletekkel, amik hősnője mondott ügyködésének egy-egy - olykor váratlan - pontján rajtunk ütnek.
Otthon sem különb - sokkal - a helyzet, bár a halálos áldozatok száma tagadhatatlanul alacsonyabb: itt az élőhalottak műsora megy, kicsiben és nagyban, egy terepasztalon, s a tisztes polgári lakásban, főszerepben a telefonnal. A telefon nyolckor csenget, a férj jelentkezik, ha azt mondom, hogy konkrétan Bivalybasznádról, önök azt hiszik, gúnyolódom, pedig a Znamenák István játszta figura (a mű kiemelkedő momentuma) szarvasmarhák megtermékenyítésével foglalkozik vidéken, pályája csúcsára ér éppen, nagyban ad el spermát Kanadának, s nem kicsit fáj neki, hogy Piroska állatias közönnyel viseli sikereit. Hazatérvén a hitvesi hajlékba grandiózus terepasztalt üzemeltet, kattognak a kerekek, a vágányok mellett tessék vigyázni, egy egész város élete van kitéve az asztalra. Piroska is közlekedik, 10 kilométert kéne naponta lehúznia a szobabiciklin, de nem sikerül egy istennek se, nemhogy a férfi unszolására.
Ha mindehhez még hozzácsapjuk étkezési szokásaikat: a pasas megtérvén a spermafrontról kézmosás nélkül veti bele magát kézzel a grenadírmars mellé föladott savanyú uborkába, Piroska pedig azon túl, hogy minden kockán ropogtat valamit, az éj leple alatt a fényevést is űzi, vizuális célokra feltehetően visszavezethető okokból nyitott hűtőajtó mellett zúzza le a krumplis tészta maradékát, nos, akkor meg is van a világok egyik legalacsonyabbika. Nem is azért, mintha olyan rossz lenne feladni a szobabicikli-versenyt vagy egy újabb bakterházat odaragasztani a terepasztalra, hanem azért, mert mindezenközben olyan boldogtalan, vagyis unott (ez a kettő nyilvánvalóan ugyanaz) pofát vágnak a résztvevők, hogy már-már megsajnálja őket az ember. Pedig jól teszi, ha megsajnálja, mert a Pál Adrienn talán legnagyobb tétje arra a kockára lett fölrakva, ahol azonosulni kellene a szereplőkkel. A rettenetes élet legkézzelfoghatóbb bizonyítéka mégsem a folyamatos zabálás, hanem a saját életében átélt teljes idegenség, aminek egyik finom kis megnyilvánulása, amikor Piroska síugrást néz rezzenéstelen arccal. A tévé fikciót ad valóságos képekkel, a világ legfiatalabb kitalált világkupagyőztese, valami Giorgio Müller ugrik, s a valóságos norvég edző, Mika Kojonkoski rettenetesen örül neki az ugyancsak kitalált kommentátorral egyetemben - Piroska meg néz, ahogy szokott, bután, mint aki ott sincs. Nincs is. De a világ sincs ott vele.
Itt van tehát egy kívülről is, belülről is tökéletesen elszúrtnak tűnő élet, s ez megy már majdnem húsz éve, a pasas sem most került a képbe. Mit csinálhatunk evvel a romhalmazzal? Mi lesz szegény Cukorbébi Angyalunkkal?
De valóban egy elrontott élet ölt alakot Piroska viselt dolgaiban? Hiszen egy amerikai filmben nyilván avval kéne szembesülnünk, hogy egy kétszáz kilós hullatologató is lehet boldog, egy magyarban meg tök mindegy, hogy kicsoda és milyen testsúlyú az illető, akkor is csak boldogtalan lehet. A Pál Adrienn valamelyest túlmutat ezeken a brutálisan leegyszerűsített alapeseteken, mikor azt állítja, hogy önmagunk jobb, alaposabb megismerése útján magunk rángathatjuk ki magunkat a sárból. Betolnak a lift mellé egy új beteget, az adminisztrációs rutin során a neve rubrikánál Piroska felpattan, mint akit áramütés ért: behozták Pál Adriennt! A legjobb barátnőjét a negyedik elemiből! Szerencsére csak névazonosságról van szó, durva lenne ilyen fiatalon, valahol harminc és negyven közt, de hősünket innentől nem hagyja nyugodni az újból elvesztett Pál Adrienn. Látványosan elhanyagolva mindenét - ugye, úgy vagyunk vele, hogy azokért nem is olyan nagy kár - az elveszett barátnő keresésére indul. Csakhogy leginkább a saját nyomait találja csak.
Kocsis Ágnes kaleidoszkópszerűen ábrázolja e kutatás stációit, de akkor sem járnánk messze a valóságtól, ha azt mondanánk, helyzetgyakorlatok végeláthatatlan füzéreként - a film két és negyed óra hosszúságú (a hasonló szerkezetű Pál Adrienn 2-t egy távoli kontinensen tudnánk elképzelni). Piroska lejárja valamikori elemista osztálytársainak elérhető csoportját, pedig eddig semmiféle érdeklődést nem mutatott irántuk, szó nélkül bliccelte el az osztálytalálkozókat (kiérdemesült elemisták régi kedves szokása pedig az).
S e feltartóztathatatlan kutatómunka során mód nyílik megismerkedni a rendszerváltás után beérkező első generáció, illetve szomszédaik és tanáraik örömeivel és bánatával, de leginkább lakás- és munkakörülményeikkel. Látogatást teszünk a menőnek látszó, ám részletfizetési nehézségekkel birkózó vállalkozónál, az autóbontásban és kerékcentrírozásban utazó kisebb vállalkozónál, a belügyi vonalon dolgozó és eközben butikokat fenntartó újgazdagnál, a macskás úriasszonynál meg hasonló (köz)helyeken - a díszlettervező kisebb-nagyobb álmaiban. Jól eltalált vagy olykor a karikatúrát súroló szkeccsek ezek, olyanná teszik kicsit a filmet, mint egy modern kori tévésorozat, sztoriról sztorira vergődve jutunk lassan közelebb a végcélhoz, Pál Adrienn (illetve a saját, egykor nyilvánvalóan jobb sorsra érdemes személyünk) megtalálásához. Közben eltűnnek szerzett életünk nyűgei, és előkerülnek elhagyott jó tulajdonságaink, felsejlik, milyenek voltunk királylány korunkban. S mire meglesz az illető, aki voltunk, s persze még - valahol - vagyunk is, akkorra megvan a cudar Pál Adrienn is, ellenben nincsen már semmi szükségünk rá. Épp tiszta lappal kezdhetünk ismét akként, akik voltunk - amikor szerettük még önmagunkat. Dehogy ironizáltunk, amikor a Pál Adrienn 2-t emlegettük, hiszen vajh mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ismét Pál Adrienn keresésére kelljen indulnunk? S hányszor teheti meg ezt az ember? Lehetséges ez akár egyszer is?
