Az még csak rendben van, hogy sose halunk meg, vagy ha mégis, csak igen sokára, de mi lesz velünk addig?
Gondoskodnak-e nekünk való szórakozásról a kedves színészeink, íróink, vagy arra kényszerítenek, hogy emlékezzünk a régi szép időkre, és századszorra nézzük meg a Notting Hillt meg a Négy esküvő és egy temetést?
Ha a válasz a Százkarátos szerelem, akkor még mindig nem tudom a választ. Mert vígjátéknak vígjáték, mondjuk, olyan sok eredeti ötlettel nem sikerült kiegészíteni az alapsémát: nem rosszra termett emberek valami rosszat próbálnak meg elkövetni a nagyobb jó érdekében.
A nagyobb jó most a visszaszerzett nyugdíjalap, amit egy gaz francia csalárd módon megkaparintott, és a pénzen gyémántot vett a jövendőbelijének. Ha még francia volna! De Budapesten született, klasszikus nemzetközi gazember, szigorúan törvényes keretek között. Mindenesetre Párizsba kell utazni utána, meg a Riviérára is le kell ruccanni a legatyásodott angoloknak, legalább valami fogalmat nyerhetünk arról, hogy mit jelent nekik a legatyásodás.
Semmi panasz, mindent megkapunk, amit az ilyen filmektől meg szokás kapni, derékfájásos főhős, bütykös lábú főhősnő. (Ez a bütykös lábhelyzet egyébként is az angol asszonyok új keletű problémája, most olvastam el a Bridget Jones 3-at, abban is hangsúlyos szerepet kap a nevezett ortopédiai rendellenesség.)
Néha vicces, többnyire nem, de amúgy is, mintha láttuk volna ezeket a képeket: lassítva jön a banda, és minden, csak nem banda, búvárruhába öltöznek és idétlenkednek, meg általában is olyan nevetségesen viselkednek, de mégis értük dobog a szívünk. Vannak ordas termékelhelyezések és régi slágerek, szép ruhák és szép cipők, olyan film, amilyennek látszik.
Szeretjük Pierce Brosnant, még ha a vígjáték nem kifejezetten az ő műfaja, akkor is, mert olyan jól öregszik, finoman engedi el magát, ritkul a haja, de azért még beleszínezget, nem is annyira ősz.
Emma Thompsont meg aztán tényleg imádjuk, mert könnyeden nagy színésznő, szép angolt beszél, szépen viseli a csinos ruháit és valahogy kerek egész. Mindenki mást szeret benne, az én szívemet leginkább a jobb alsó ötös fogában az arany tömés dobogtatja meg, ettől lesz olyan igazi a filmszerepekben, jókedvében és szívfájdalmában egyaránt.
Ha valamit mégis keresni kell, valami szokatlant, amitől nem kerül már másnap a felejtendők közé a Százkarátos szerelem, az éppen a nem száz karátos szerelem, egy kis könnyű viszony a nyugdíj felé közelítő angol nő és a laza motorcsónakos harmincas francia legény között.
Harminc, de talán húsz évvel ezelőtt is az íratlan vígjátéki szabályok szerint ez a szerelem nem teljesülhetett volna be, az asszony az utolsó pillanatban rájön, hogy nem ez az ő világa, és lélekszakadva rohan vissza a korban hozzá illők közé. Az új vígjátéki hősnőknek viszont jár a kaland, és ráérnek másnap kijózanodni.
Maugham élvezné, ha látná, hogy éri őt utol lassan a világ.
