A lé meg a Lolával befutott Tom Tykwert nem fogják meglincselni a Parfüm regény rajongói. Igaz, a filmet megnézni nem gyorsabb, mint átfutni a könyvet.
Az egyik filmes alapigazságot hágta át Tom Tykwer, miszerint jó könyvből nem lehet jó filmet forgatni. A moziban átéltekre támaszkodó elmélet szerint a jó regények önmagukban is teljesek, és azok megfilmesítése csak túlmagyarázása lesz a történetnek. Ehhez képest A lé meg a Lolával befutott rendező megcsinálta azt a filmet, ami egyébként a Patrick Süskind regényét olvasó fejében pereg, miközben izzadó ujjakkal lapozza a könyvet.
Ez egyúttal egy érdekes percepciós problémára is rámutat, miszerint amit elképzelünk, az sosem olyan megrázó, mint ha ugyanazt később látjuk is.
Emlékeimben a mocskos, középkori nyomorból a világ legjobb parfümkészítőjévé váló Jean-Baptiste Grenouille felemelkedése és bukása ugyanis izgalmas, történelmi és parfümkészítési érdekességeket felvillantó sztori volt. A középkori Párizs fertőjében, egy rothadó halakkal teli asztal alatt vajúdó nő, az árvaház dickensi kegyetlensége, a gennyedő sebek és a hidegvérrel gyilkoló parfümkészítő a mozivásznon azonban inkább hátborzongató volt, mint ismeretterjesztő.
A legérdekesebb mégis, hogy lehetséges a tetemben hemzsegő kukacokat vagy a rohadó bőrcserző műhelyt is esztétikusan ábrázolni. Az operatőri munka egyébként nem merül ki ennyiben. A kamera úgy mozog az utcákat borító szemét, vagy éppen a levendulaszárak közt, mint egy természetfilmben. Időnként viszont gyűrűkurás módon repülünk a francia mezők felett, miközben a parfümkészítő Gollamként üldözi kiválasztottját, a vörös hajú lányt. (A Lé és a Lolából úgy tűnik, a vörös a rendező gyengéje.)
A sztoriról viszont kevesebbet lehet mondani, az ugyanis pontosan követi a világhírű regényt. Van ugye az érzékeny szaglóhámmal és morális érzéketlenséggel született, furcsa, életidegen fiú. Nem gonosz, de nincs számára különbség jó és rossz szag, vagy jó és rossz cselekedet közt. Grenouille, miután leiskolázza Párizs egyik parfümmesterét, nekiáll, hogy összegyűjtse a számára vonzó illatokat. Amik történetesen fiatal lányokhoz tartoznak.
A történet innentől csak látszatra szól egy sorozatgyilkosságról. Valójában a racionálisnak tűnő, emberi cselekvéseket mozgató, zsigeri motivációk és a manipulálás módozatai állnak a középpontban. De ez inkább már Patrick Süskind érdeme.
Tykwer talán azzal emelhette volna a tétet, ha illatos mozit csinál, ahol a film meghatározott pontjain szagzacskókat kell feltépnie a nézőknek.
A rendező egyetlen hibája, hogy beleszeretve a sztoriba képtelen volt az önmérsékletre, így a filmet megnézni nagyjából ugyanannyi idő, mint elolvasni Süskind vékony regényét. Nagyobb baj, hogy a film húsz perccel hosszabb lett az indokoltnál, és a végén már a filmtörténet legnagyobb csoportszexe sem tudja felrázni a két és fél órás parfümterrorban megfáradt nézőt.
