Párhuzamos életsorsok folydogálnak a cseh-osztrák határ két oldalán. Ausztriában már régen langymeleg a jólét, míg Csehországban a bársonyos forradalom győzelme óta az emberek még a régi rendszer körülményei között élnek. A határ átjárhatóságával közeledhet-e a két nép, a két kultúra? - Ulrich Seidl 1992-ben készült filmjében a tőle elvárt markáns választ adja a kérdésre.
Egy rendező, egy film
Mondják, az igazi nagy filmrendezők ugyanazt a filmet forgatják egész életükben. Az osztrák Ulrich Seidl e tekintetben (is) nagy rendező, hiszen eddigi majd' harminc évet felölelő pályáján gyakorlatilag minden filmjében ugyanazt a témát vizsgálja: a saját, viszonylagos anyagi jólétben élő, de testi, lelki, érzelmi szempontból a végletekig leépülő, elsivárosodó osztrák társadalmát. Talán a történelmi és kulturális vonatkozások miatt azonban a Seidl ábrázolta képet nyugodtan vehetjük érvényesnek egész Közép-Európára is. Seidl minden filmjében egy társadalmi részproblémára fókuszál (pl. a törpék, a városi kisállat-tartók hétköznapjai, a kelet-nyugati migráció, stb.), azonban ezt saját filmes nyelven, rendkívül konzekvens képi világgal, pályáján következetesen végigvitt motívumrendszerrel teszi. Nincs talán még egy hozzá hasonló rendező, aki tulajdonképpen dokumentumfilmesként ilyen kidolgozott, kiérlelt művészi utat járjon. Eleve, a dokumentumfilmezés ki is zárná az öncélú, vagy akár a témának alárendelt művészi látásmódot, hiszen ez már szubjektív megközelítés lenne, hiszen a dokumentarista szemlélet lényegének a valóság leghitelesebb ábrázolása kell legyen. Persze, vannak/voltak már efféle törekvések régebben is, példának okáért vegyük Godfrey Reggio grandiózus Koyaansiqatsi-Powaqqatsi-Naqoyqatsi trilógiáját, amelyben a képek a zene által ritmizált áramlása sugall bizonyos mondanivalót, de vissza is mehetünk mondjuk Dziga Vertov felvevőgéppel játszó emberéig, amely ha innen nézem filmdokumentum, ha onnan, akkor expresszionista montázs. Történtek sikeres próbálkozások a realitást a fikcióval összemosó történetmesélésre is, amely fából vaskarika, hiszen valami vagy valódi, vagy elképzelt. Mégis hosszú a kitűnő példák sora a korai Tarrtól, Jelestől Ken Loachig vagy akár Kim Ki-Dukig. Seidl mindkét utat egyszerre, osztrákos perfekcionizmussal összeötvözve járja, sikeresen. Világosan látja maga körül a világot, és megvan a nyelve hozzá, hogy ezt el is tudja nekünk mesélni. Ezért tűnhet úgy, hogy mintha egy filmet rendezne egész életében, de az valójában a minket körülvevő valóság sok-sok szelete, Ulrich Seidl markáns, provokatív olvasatában.
Párhuzamos sorsok
A Tervezett veszteségek című filmjében két, a cseh-osztrák határ két oldalán élő idős ember tétova egymásra találásának kísérletét ismerhetjük meg. Az osztrák Sepp éppen felélni kezdi nemrég elhunyt felesége által gondosan előre lefagyasztott élelmiszermennyiséget, ezért úgy dönt, kell egy asszony a házba. Feleségnek, de inkább csak olyan házvezetőnőnek. Nap, mint nap kibiciklizik a határba, hogy ott távcsövén keresztül lesse a cseh oldalon élő Paulát, a kiszemelt "áldozatot". Paula odaát rezignált egyhangúsággal éli mindennapi életét, tyúkot vág, és nővéreivel trécsel a régi szép időkről, néha pedig a mára már lazán őrzött határsorompónál találkozik Seppel, akivel pletykát és hirdetési újságokat cserélnek. Paulát lenyűgözi az osztrák oldal áruházainak árubősége, kényelmes jóléte...
Első pillantásra
mintha kifejezetten meleg, barátságos képet festene Seidl a jól élő osztrák bácsi és a szegény cseh özvegyasszony közeledéséről, s ennek kapcsán a két egymás mellett élő kultúráról, azonban a film nyitó jelenete már hagy bennünk némi kételyt. Egy sáros tanyaudvarban egy részeg félnótás mutat be bizarr sztriptízt két, különböző adóra hangolt rádiókészülék hangjára. Efféle jeleneteket (konkrétan ezt is) a Youtube videómegosztó oldalon szokás látni, olykor milliós kattintásszámmal. Lásd Szalacsibácsi és társai. De aztán szép képeket látunk Sepp tüchtig, rendezett, de magányos életéről, valamint Paula kopott, elhasznált, gyűrött, de Seppénél lényegesen vidámabb, élettelibb hétköznapjairól. A két idillt csak néha szakítják meg a vidéki élet városi szemmel brutális pillanatai, egy nyúl, egy disznó, egy tyúk étkezési szempontból történő kivégzésének naturális képei, vagy egy falusi részeg este groteszk jelenetei által. Tovább tagolják a filmet a rendre felhangzó (Seidlre szintén oly jellemző) édeskés osztrák slágerek, valamint a cseh faluban a közösségi hangszórókból rendre felhangzó cseh népzene. Néha viszont megállapodunk az előírásszerűen csipkével letakart tévékészüléknél, vagy a gondosan életképbe rendezett émelyítő porcelángiccseknél, hogy aztán tovább lendüljünk egy, a konyhai robotgépek fétikus jellegét hangsúlyozó montázzsal; ez így összhatásában már korántsem egy idilli képet sugárzó film, hanem Ulrich Seidl sarkos, olykor gúnyos, kíméletlen, de tiszta és hiteles látlelete a világ ezen szegletéről s a benne élni kényszerülő emberekről. Képzeljünk el egy filmet a Menzel-Tarr-Kaurismaki-John Waters által képzett koordinátarendszer eredőjében: Nos, ez az.
Kinek ajánljuk?
- Tarr, Kaurismaki, Waters és Menzel rajongóinak.
- Ulrich Seidl rajongóinak.
- Szociológiahallgatóknak és a filmes szociográfia iránt érdeklődőknek.
Kinek nem?
- Szórakozni vágyóknak.
- Unatkozóknak.
- Akiknek a film egy álomvilág.
9/10
