Az utolsó éjszaka Párizsban azoknak szól, akik szerint a háborúk nem a csatatéren dőlnek el, hanem tábornokok és diplomaták között. Nekik biztosan tetszeni fog, de az izgalmas párbeszédek és a remek színészi játék ellenére mégis kérdéses marad, érdemes volt-e a színdarabot mozgóképre adaptálni.
Gondolkodtál már azon, miként lehetséges az, hogy Drezdát, Budapestet és Varsót porig bombázták, sőt még Londont és Rómát is számos bombatalálat érte, Párizs mégis érdemi kár nélkül úszta meg a második világháborút? Ez a kérdés motoszkálhatott Cyril Gély francia drámaíróban, amikor megírta a Diplomatie című színdarabot, amelynek filmes adaptációja most elérte hazánkat is.
Az utolsó éjszaka Párizsban az említett kérdésre adja meg a választ. Dietrich von Cholitz tábornokot (Niels Arestrup) Hitler két héttel azelőtt nevezte ki a francia főváros élére, hogy a Normandiában partraszálló szövetséges csapatok elérték volna a Szajnát. Megbízása lényegében abban merült ki, hogy vezényelje le a fények városának lerombolását. A katasztrófát megelőző este azonban Raoul Nordling (André Dussolier) svéd konzul ellátogat hozzá a Meurice Hotelbe, és a hajnalba nyúló tárgyalásuk végén a tábornok végül eláll a pusztítás megvalósításától.
Bár a történet fináléja egyértelmű (hiszen Párizs megmaradt), azért tartogat meglepetéseket a film a végére is, noha nyilvánvalóan nem egetrengető csavarról van szó. Azonban erre a filmre talán nem is azért ül be az ember, mert fordulatokra számít, sokkal inkább maga a folyamat érdekes, amelyben a tábornok eljut oda, hogy megtagadja Hitler parancsát. A führer személye jelenléte nélkül is tapintható a náci egyenruhában, a kitüntetésekben, sőt még a mozdulatokban is. Mint szinte minden német szemében, von Choltiz számára is egyfajta isten Hitler, az ő esetében párhuzam a mindenható és a führer között olyan erős, hogy a parancs megtagadása egyben dogmatikus kérdés.
Miért törik meg a tábornok? A film eredeti címe azt sugallja, a svéd konzul a diplomácia eszközeivel éri el célját, ezzel azonban túlmisztifikálja a fogalmat, és inkább félrevezet. Sokkal több szerepe van Nordling személyes retorikai képességének, érvei eltörpülnek személyes karizmája mellett. „A csönd körülveszi a szavakat” – mondja André Dussolier interjújában, és valóban, a remek párbeszédek közti szünetek is dramaturgiai töltetet kapnak.
Mindezek ellenére mégsem lett egyértelműen jó ez az adaptáció. Számomra az volt a legnagyobb kérdés, miért vitték filmszalagra ezt a színpadi drámát. Úgy érzem, nem sikerült Volker Schlöndorf német rendezőnek (A kilencedik nap, Bádogdob) igazán bebizonyítani, hogy erre szükség volt. Kis túlzással azt mondhatjuk, Az utolsó éjszaka Párizsban legnagyobb érdeme, hogy végre láthatunk egy olyan Párizsban játszódó filmet, amelyben tényleg fontos és szükséges elem megmutatni az Eiffel-tornyot.
Félreértés ne essék, nincs gondom a kamaradarabokkal, az utóbbi években volt több sikeres (Hogyan nevezzelek?) és kevésbé sikeres (Augusztus Oklahomában) próbálkozás e téren, csakhogy hiába a kimagasló színészi teljesítmény és a remek díszlet, a történelmi szituáció feszültsége nem érződik. Túl sok a vágás, túl sokat mozog a kamera, a kelleténél több a mellékszál (mint a betoppanó német katonák vacsorája), ami miatt többször fellélegezhetünk. Az Argo-akcióban is tudtuk, mi lesz a történet vége, mégse volt lehetőségünk az óránkra pillantani.
Mintha a film létrejöttének egyetlen célja a benne foglalt üzenet eljuttatása lett volna a lehető legtöbb emberhez. A konzul kimondja, ha elpusztítják Párizst, soha többé nem lesz barátság vagy szövetség Németország és Franciaország között – azaz ma nem lenne Európai Unió. A világtörténelem elemzésekor persze értelmetlen a „mi lett volna, ha …?” kérdésfelvetés, a művészetek azonban megengedhetik maguknak ezt a fajta filozofálást. Így pedig mi, nézők is elgondolkodhatunk rajta, vajon mi lett volna, ha Hitler terve szerint tényleg elpusztul Párizs.
