A hidegháborús stílusú Álcák csapdája harminc éve sem lett volna progresszív, és ezen persze a meglepően jó Richard Gere sem változtat. Vannak filmek, amik eleve szükségtelen dolgokat ígérnek, de ez itt még a szükségtelen ígéretet is elbaltázta.
A kémfilmek virágkorát a hidegháború jelentette, amikor a nyugati filmgyártás el tudta hitetni magával, hogy a vörösök egyenrangú ellenfelek. Jó filmeket a félelem szül. De húsz éve sehol egy méltó ellenség: a készülő Red Dawn-feldolgozásban is az észak-koreaiak szállják meg Amerikát, ami, őszintén, inkább vígjátéki helyzet. Az Álcák csapdája így visszakanyarodott a régi szép múltba, és orosz kémeket hajkurásztat végig Washingtonon. Szép ígéret, kár, hogy a téma mellett az egész film is csupasz retro.
Alapelv: mindenki gyanús. Nincsenek ártatlanok. Ez a hidegháborús mentalitás uralja az Álcák csapdáját, nagyon helyesen, mert esélyt ad némi valódi kémjátékra, a játékot pedig egy kitűnő főszereplő játssza. Richard Gere-t legutóbb valami romantikusban láttam, de az ottani, kissé visszatetsző modorosságát most levetkőzte. Még mindig olyan az arca, mint egy hatvan éves kisfiúé, de képes elhitetni, hogy a karakter szándékosan ilyen. Kegyetlen tökéletességgel játssza a jó fiút, és minden mozdulata alatt ott érezni a kénytelenül visszafogott erőt. Sok thriller főszereplője egy gyereket sem ijesztene meg a való világban, de Gere Paul Sepherdson-karakterével nem szeretnék összefutni az utcán. Paul Sepherdson ráadásul egy gyönyörűen fényképezett Washingtonban gonoszkodik: a látványvilágért felelősek kitettek magukért, és sikerült nekik az a mutatvány, hogy a kémfilmek hagyományos keménységét a mai fényes világba ültessék át.
Richard Gere-rel és Washingtonnal azonban ki is merülnek a film erényei. Topher Grace, a második számú főszereplő egyszerűen unalmas, kettejük szembenállása még unalmasabb, a történet határozottan unalmas, a nagy csavar pedig tényleg katasztrofálisan unalmas. Unalmas, unalmas, unalmas. A motivációk megkérdőjelezhetők, a nyomozati módszerek röhejesek, egy valamirevaló kém Le Carrétól megenné az egész bandát reggelire. Az alapszituáció mellett régies az egész film: csak az évtizedekkel ezelőtt megszokott sablonokat dobálja egymásra, amíg le nem süllyed a felejtésre ítélt B-filmek közé. Hiába ígért klasszikus stílusú kémfilmet, klasszikusan elbaltázott, bukott film lett belőle.
És az Álcák csapdája kétszeresen is bukott B-film. Nem csak nem teljesítette, amit ígért, hanem nincs is szükség az ígéretére egyáltalán: jó kémfilmhez nem kell visszanyúlni a múltba. Hiába romantikus a hidegháborús szembenállás, a bonyolultabb, többközpontú világ annál is szebb helyzeteket kínál fel: tessék csak megnézni a Sziriánát, aminek ez a retro a bokájáig sem ér fel. A multilaterális világ filmjeihez képest az Álcák csapdája harminc éve sem lett volna progresszív, 2011-ben viszont egyenesen őskövület. Belefagyott a hidegháborúba, és nem érti ezt az egész új évezredet.
Ui. Hány ilyen magyar címet kell még elviselnünk, míg a forradalom falhoz állítja a felelősöket?
