Hiába bénázik a hollywoodi sorozatgyár kulisszái mögött Michelle Pfeiffer, a moziban egyedül mi nevettünk az Anyád lehetnéken. A romantikus szálat viszont Paul Rudd kisfiús mosolya is elviszi.
Az Anyád lehetnék egy humortalan vígjáték, esett le a tantusz, mikor a moziban a film háromnegyedénél hangosan felnevettünk, és ráébredtünk, hogy egészen addig síri kusban ült a terem. Pedig akár egy igazgyöngy is felszínre kerülhetett volna, miután a filmet Amerikában két év halogatás után még mindig nem mutatták be, hozzánk most mégis befutott. Az olyan apróságokat meg, hogy a "2006 új arcai" című portfólió-gyűjteményben keresik benne az új Ben Stillert, ezért is simán elnézzük.
A zenék viszont még ennél is tovább visznek vissza az időben, a rendezőnő aranykorába. Az Anyád lehetnék angol címét (I Could Never be Your Woman) is a White Town slágere adta, ami hozzánk még a Zéplussz közvetítésével juthatott el a kilencvenes években. Amy Hackerling nem sokkal korábban tette le az asztalra a Nicsak, ki beszél három részét, és a Spinédzsereket. Nem tagadjuk, hogy a beszélő spermákkal és a kocsit ropival indító csecsemővel beírta magát a személyes történelmünkbe, bár az alsóbb osztályokban számított csak jobb poénnak, hogy John Travolta beleiszik Kirstie Alley anyatejébe.
Az Anyád lehetnékkel Heckerling ismerős terepen indult: főszereplője, Michelle Pfeiffer egy nézettségi adatokkal és product placementtel nyűglődő ötvenes producernő, aki új színészfiút keres a tévésorozatához. Közben egyedül neveli a lányát, és már a volt férje könyörög neki, hogy pasizzon be végre. Innentől nem is kérdés, hogy a filmbeli sorozat új üdvöskéje, A híres Ron Burgundy legendájának mellékszereplője és a Jóbarátok Phoebe-ének pasija (Paul Rudd) főszereplővé lépett elő, és rögtön horogra akadt. Egy a bökkenő, a húsz év korkülönbség.
Azt tanúsítjuk is, hogy Michelle Pfeiffer már nem az a nő, aki a Sebhelyesarcúban leüvegliftezett a nappaliba, és máris elvette Al Pacino eszét. A bepókhálózott puncijú ötvenes anyuka szerepe (a forgatókönyv szerint pontosabban 40-es) viszont furcsán áll neki. Még akkor is, ha Los Angeles-i filmes körökben az átlaganyukák többet járnak botoxoltatni, mint bevásárolni. Elvileg az Anyám nyakán producernője is ezt a típust testesíti meg, aki az öregedéstől tartva drága pénzen élve mumifikáltatja magát. Sajnos Michelle Pfeifferből azért mégsem lehetett viccet csinálni, így inkább azon kellene nevetnünk, hogy a lányával Orlando Bloom és Lindsay Lohan hisztizését játsszák el Barbie babákkal. Meg a jobbra érdemes Tracey Ullmanon, aki néha megjelenik Pfeiffernek, és a természetességről prédikál, miközben Lays csipszet zabál.
Egy kiszáradófélben lévő szexszimbólumról azt sem hisszük el, hogy évtizedes csábítási tapasztalatokkal a háta mögött úgy bénázik a pasizással, mint egy tini. Mikor meg Paul Ruddal eljutnak a hálószobáig, az előjátékot infantilis popcornborogatással és ágyon ugrabugrálással váltják ki. Pfeifferen legalább látszik, hogy élvezi azokat a jeleneteket, amikben a fiatal kolléga körbesündörgi, és ezek a film legjobban működő pillanatai.
Az Anyád lehetnék másik pozitívuma Paul Rudd kisfiús mosolya, ami 38 évesen is hitelesíti a mellbedobással udvarló huszonéves srác szerepére. A többi felejthető. Ha egyáltalán ki tudjuk verni a fejünkből az Isn't it Ironic című Alanis Morissette-szám átiratát, amiben a film fináléjaként előadják, hogy "Bush a legnagyobb seggfej a világon, egy gallon olajért eladná az anyját." Hát nem ironikus? Nem.
