Puncsszínház

  • Hanula Zsolt Péter / PORT.hu

Wes Andersontól kicsit alibi, hogy egy babaházban sztorimesélés helyett kedvenc színészeiből tart seregszemlét, de fura mód nála még ez is működik.

Sohaország

Pár hónappal ezelőtt, miután kiderült, hogy Wes Andersonnak eszébe sem jutott Magyarországra jönnie, hogy itt forgassa le Grand Budapest Hotel című filmjét, azonnal bojkottot hirdettem ellene. Ám ez a káposztafejű ország ismét hátat fordított nekem és azóta is habzó szájjal várja mindenki, hogy bemutassák a rendezőzseni új matt-rózsaszín vígjátékát, ami sajnos valóban elég jóra sikerült. Most már azért végére járva ennek a Budapest-jelenlétnek, mondjuk el, hogy a történetnek semmi köze nincs a fővárosunkhoz, még csak elméletben sem ott játszódik, a hotel viseli csak a nevét – hát mert csak. A képzeletbeli állam annyira ugyan nem képzelt, a két világháború közötti, még méltóságosuramozós-arisztokratikus, de már fasizálódó Közép-Európa, ahol a beígért szakajtónyi sztár egy része vidám burleszk jeleneteket ad elő, a többi meg egyszer elmegy a kamera előtt. Anderson eleve – szerintem feleslegesen – kettős keretbe helyezi a történetét, ami részint posztmodern vicceskedés, részint így nagyjából igazoltan lehet helyet találni még két közönségvonzó névnek, az egyik meséli (F. Murray Abraham), a másik hallgatja (Jude Law) azt, ami a sztori maga. Bár hogy mi a sztori, azt most nehezen tudnám felidézni, inkább csak gonosz örökségvadászok üldöznek számunkra szimpatikus szereplőket, vagyis a játékidő nagy részében mindenki rohangál, mint a mérgezett egér.

Kezdjük elölről

Ralph Fiennes mint a legendás hotel legendás igazgatója legendás nőügyeket folytat nála többnyire súlyos évtizedekkel idősebb hölgyvendégekkel, elsősorban őszinte rajongásból, de valahogy mindig gazdagokkal. Az egyik ilyen – hál' istennek trieri explicitással nem ábrázolt – kapcsolatnak bizony az lesz a vége, hogy a Tilda Swinton bőrébe bújt dáma az idő és a természet szavára beadja a kulcsot, egy tekintélyesebb örökséget hagyva hátra a fess igazgatónak. (Tehát a konfliktus még fel sem ütötte a fejét, egy sztár máris halott.) Ez az, amit a jogos örökös, nevezzük nevén: Adrien Brody és kackiás bajsza nem néz jó szemmel, ezért gyilkossággal, rablással, miegymással vádolva meg szegény szoknyavadászt, ráuszítja az Edward Norton vezette hatóságot, valamint saját halk szavú, ám Willem Dafoe-ra hajazó verőemberét. (Senki más nem emlékszik rajtam kívül, de esküszöm, hogy hallottam tőle a filmben egy mondatot magyarul.) Eddig látszólag tényleg mindenkinek megvan a helye, rémlik még, hogy Harvey Keitel egy börtönben tűnt fel, a legnagyobb kedvencünk Bill Murray pedig egy szállodaigazgatók nem hivatalos szakszervezete (vö.: ugatólánc) fejeként emelgeti a telefonkagylót. Isten engem úgy segéljen, megnéztem a filmet, nem kamura írom ezt a cikket, de most ha fegyvert tartanának a fejemhez, se tudnám felidézni, Owen Wilson hol bukkant fel, csak itt az adatlapon olvasom, hogy ő is szerepelt benne, de úgy tűnik, addigra figyelmem már belefulladt a fókuszt egymásnak továbbpasszoló címlapfotók árjába.

Egy kiszámítható zseni

Lehámozva a keretet és a sztáralibiknek beleszőtt szálakat, a sztori magjában így megmaradt karakterek, valamint ez a díszletmiliő, ami miatt a Grand Budapest Hotel bizony nem hétköznapi – a többi felesleges máz. Csakhogy Wes Anderson szatirikusan mű környezetét olyan eltúlzottan negédes, de talán épp ettől mégis szívhez szóló hangulat járja át, hogy végeredményben aligha bánja meg bárki, ha bizalmat szavaz neki. Olyasmi színház minden egyes filmje, ahol – néha szó szerint – új színt nyernek a már múzeumba száműzött jellemek és helyzetek és amelynek társulatához, be kell lássam végül, tényleg szinte kötelezően hozzátartoznak bizonyos színészek.

Kinek ajánljuk?
- Wes Andersont ismerőknek.
- Sztárparádéra bukóknak.
- Különlegességek kedvelőinek.

Kinek nem?
- Akik megsértődtek a Budapestezésen.
- Akik szerint Anderson már elért az önismétlés fázisába.
- Akik mindig is infantilis baromságnak tartották, amit csinál.

7/10