A Titanickal ismét egzotikus tájakra utazunk, a helyszín most a bukaresti dzsungel. Radu Jude kesernyésen ironikus mozijában a világ legboldogtalanabb emberei láthatók, a film maga meg lehangoló.
Ha az ember viszonylag kevés alvás után már reggel a mozigyárban ül, akkor valóban nagyon izgalmas filmnek kell peregni a vásznon ahhoz, hogy felülírja a tegnapi este bizarr hangulatát. Ennyiben talán tényleg az én hibám, hogy néha érdekesebbek a fejben pergő filmek, mint az előre megfontolt szándékkal megrendezett reklámverzió. Úgy szerettem volna A legboldogabb lány a világon című film főhősének életvezetési tanácsokat adni és mozgásórákat tartani, hogy ne járjon-keljen a világban olyan elveszetten, szerencsétlenül.
A film sztorija egyszerű és hétköznapi: a tiszavirág életű médiasztárságról és az átlagfogyasztó sivár életéről szól. Lehetett volna dokumentumfilm, sőt jobb lett volna annak, mint megtörtént eseten alapuló játékfilmnek, amely úgy néz ki, mintha dokumentumfilm akarna lenni, ebben biztos vagyok.
Delia Fratila, a kisvárosi, félig bölcsész, félig diszkó-plebejus kinézetű lány életének egy jelentős eseményét dolgozta fel a rendező. A nép egyszerű, jobb sorsra érdemes gyermekének a története, aki gyűjti a narancsízű üdítők matricáit, és be is küldi azokat sorsolásra, majd maga sem nagyon hiszi, de egy szép napon rámosolyog a szerencse, nyer egy ezüstszürke autót. A nyereményt nem kaphatja meg simán, hanem, mint a legkisebb királykisasszonynak, próbát kell kiállnia, az üdítőt gyártó cég koncepciózusan amatőr szereplőkkel forgatott, csapnivaló reklámfilmjeinek egyikében lesz övé a főszerep. A kisvárosból (Temesvár) felutazik a fővárosba, hogy eljátsszon egy epizódszerepet a rábeszélő gépezetnek, és tulajdonképpen erről az irritáló forgatásról szól a film. Fratilát elkísérik a szülei, és természetesen szerencsétlenkednek is eleget vele együtt. Nagyon cikik. Egyrészt el vannak ájulva a lányuk szereplésétől, másrészt nem tudják feladni egy percre sem a kicsinyes vitáikat, plusz ontják az ötleteket a nyereményre vonatkozóan, meg a lányuk előrehaladását illetően is.
A fapados forgatás személyzete önmagában egy nagyon átlagos brigád, parlagi modorral, kivéve talán a díjbirkózó alkatú sminkes nőt, aki stílusosan tahó, és van egy lakókocsija, ahol hatalmi mámorban, vadul kínozza az áldozatait. Vadul mossa Fratila haját a csapban, mint egy lábast, hogy aztán fésűvel tépje, és igénytelenebbre készítse el az eredetinél, majd sminkeli, de azt is úgy, mintha nem is a kozmetikus iskolában, hanem a vágóhídon tanult volna bánni a szemceruzával. Nem csodálkoznék amúgy, ha elkövetne valami rémtettet a film végére, de ennyire nem izgalmas a történetvezetés. A szereplők amúgy sem törik össze magukat a karakterformálásban, még az agresszív főpúderozó is nagyon laza.
Amúgy pedig a rendező rengeteg reklámfilmet forgatott, úgyhogy nyilván végletesen kritikus a műfajjal, kicsit mintha utálná is ezeket az embereket. Fájdalmasan átlátszó és hazug világ a reklám, ez biztosan lejön a vászonról, ám egy közepes minőségben fényképezett, televíziós sorozatra hasonlít a mű. Ezért lett volna a dokumentumként való rögzítés talán izgalmasabb. Ha már a fikció nem megy annyira.
