Azért az nem mindennapos élmény, ha egy dokumentumfilmben bepillanthatunk egy igazi bűnbanda mindennapjaiba - igazi nevekkel, igazi arcokkal, igazi helyszínekkel. Óriási lehetőség, aminek az Őrült életek csak egy részét használja ki.
Szervezett filmes bűnözés
A szervezett bűnözés örök filmtéma: már a német expresszionista filmben (M, egy város keresi a gyilkost), vagy Hollywood klasszikus korszakában (A közellenség) is megjelent a vásznon, hisz mindig is foglalkoztatta a közönséget, mi minden történhet egy ilyen titkos és törvényen kívüli világban. Az érdeklődés később sem lanyhult, a bűnbandák pedig jöttek szépen sorban a filmtörténet évtizedei alatt: a Keresztapa-trilógiát senkinek sem kell bemutatni, ahogyan Scorsese örökbecsű darabjait sem (Aljas utcák, Nagymenők, Casino), de természetesen az olaszok is elkészítették a maguk maffia-filmjeit (legutóbb a Gomorrát), nem is beszélve a jakuzákkal és triádokkal kicsit később csatlakozó ázsiaiakról. Közép- és Dél-Amerikában a szervezett bűnözés melegágyai a nyomornegyedek, ezt pedig legjobban a brazil Isten városából tanulhattuk meg néhány éve, amely sokkoló képet festett a már gyerekként bandákhoz csatlakozó, gyilkológépekké felnövő utcakölykök brutális világáról. De dokumentumfilm nem sok készült a bűnbandákról: nem csoda, hiszen melyik filmesnek van kedve kockára tenni az életét? Továbbá hogyan lehet dokumentumfilmet készíteni arról, aminek (általában) az a lényege, hogy titkos, és a benne részt vevők semmi pénzért sem vállalnák az arcukat a kamera előtt?
Vad banda
Nem tudni, Christian Poveda rendező-operatőr hogyan érte el, hogy a San Salvador-i 18-as banda tagjai befogadják maguk közé, és szinte mindent hagyjanak neki filmre venni. A dologban biztosan közrejátszott az, hogy ennek a bandának a tagjai nem titkolják a kilétüket, sőt. A 7 milliós, egynegyed Magyarország területű El Salvador fővárosában ugyanis két rivális banda létezik, amelyekhez tartozni nem annyira titkolnivaló szégyen, mint inkább dicsőség, így aztán a tagjaik ezt minden eszközzel hangsúlyozzák is. A legfőbb eszközük pedig a tetoválás: a legtöbben, köztük a nők is az arcukra(!) rajzoltatják örökre a 18-as számot a legkülönbözőbb megjelenési formákban, de az a minimum, hogy a testükön megjelenik. A 18-as banda nem csak bűnszervezet, de család is: szülők nélkül maradt utcakölyköket fogad be, aki testvérekre és pótszülőkre lel. És megtanulja, mit kell csinálnia, és kit kell gyűlölnie... Az Őrült életekben a banda sok tagjával megismerkedünk, az ő különálló, de egymást persze sokszor keresztező történeteik adják ki a film cselekményének mozaikját. Például egy kísérlet, amelyben állami rehabilitáció keretében a banda egy pékséget nyit, hogy a priuszos tagjaik itt végezhessenek legális munkát. Vagy egy tűzharc során kilőtt (fél)szemű nő története, aki reményt kap arra, hogy újra normálisan nézhet ki. Vagy az egyszerre letartóztatott házaspáré, akik aztán egymáshoz bilincselve játszanak a börtönudvaron a kisgyerekükkel.
Káosz amigo
A 18-as banda tagjai engedték lefilmezni az arcukat, a lakásaikat, a hétköznapjaikat, azt, ahogyan szeretik, ahogyan gyászolják, ahogyan tisztelik egymást. Mindez páratlan értékű dokumentum, és le a kalappal a film készítői előtt, hogy mindezt véghezvitték. A 18-as banda tagjai ugyanakkor egyetlen dolgot soha nem engedtek lefilmezni (természetesen, mondhatnánk, de hát a normális logika szerint már ennyit se engedtek volna): azt, ahogyan bűnöznek. Azt, amitől ők bűnbandává, és törvényenkívülivé válnak. Így pedig a Christian Poveda által róluk bemutatott kép durván egyoldalú, és megtévesztő, hiszen még hallani is csak egyikük esetében hallunk igazán súlyos bűncselekményről (a pékség rehabilitációról szövegelő vezetőjét ítélik el gyilkosságért). Így csak szegény, nyomorult körülmények között élő, de egymást szemlátomást szerető, szimpatikus és kevésbé szimpatikus embereket látunk, akiket valamiért üldöz a rendőrség, és akik közül a film során szinte menetrendszerűen lelőnek egyet-egyet a rivális banda tagjai. És ez bármennyire is érdekes, és bármennyire is kuriózum, hamisnak hat.
Emellett a sok apró sorstörténet egymás mellé illesztése sem sikerült igazán: rengeteg nagyon-nagyon erős pillanat és jelenet akad, de valahogy az egészhez nem sikerült az alkotóknak egy olyan szerkezetet találni, amire fel lehet fűzni ezeket az elemeket, és amelyben el tudják nyerni az igazi funkciójukat. Így nincsen íve a filmnek, sokszor leül, hogy aztán egy-egy pillanatban sokkoljon, de még a legvégén sem derül ki, hova fut ki mindez. Mit is akartak itt nekünk pontosan mondani, megmutatni.
Kinek ajánljuk?
- Aki szeret filmnézés közben olyan helyekre eljutni, ahova az életben sose tudna.
- Akit érdekel a bűnbandák valódi élete.
- Aki szerette az Isten városát.
Kinek nem?
- Aki nem a valósággal való szembesülés kedvéért jár a moziba.
- Aki nem bírja a sokkolást.
- Aki meg szeretne maradni a maffiózó-romantikánál.
6/10
