Gothár Péter rendezésében groteszk színezetet kap A kripli
Divatosak az ír szerzők a magyar színpadokon mostanság, s mintha valamennyi drámaíró az elszigeteltségből, a nyomorból való menekülés egyetlen útjaként az amerikai filmiparba való bekerülést tartaná: a Pesti Színház Kövekkel a zsebében című eőadása után kisvártatva a Radnóti Színház is hasonló tematikájú darabot tűzött műsorára.
Sánta Billy, a pici ír szigeten élő nyomorék árvafiú is Amerikában próbál szerencsét, de a sikertörténet ezúttal sem Hollywoodban íródott: Billyt színészi képesség hiányában visszaküldik a próbafelvétel után, s nemcsak a karrierjéhez fűződő álmai hiúsulnak meg, de a cél elérése érdekében hazudott halálos betegség is utoléri immár valóságosan is.
Martin McDonagh darabját néhány éve szívfacsaró melodrámaként értelmezték egy másik budapesti színpadon, Gothár Péter azonban egész másként látja és láttatja A kriplit. Gothár olyan reménytelenül szomorúnak érzi a fokozottan hátrányos helyzetű fiú sorsát, hogy az már röhejes. A szerencsétlenség ilyetén halmozása nevetésre ingerli az embert kínjában, s ennek megfelelően az egész melankolikus-elvágyódós-bezárt-érzelemteli ír életérzés vadul groteszk, parodisztikus színezetet kap, amelyhez Varró Dániel új, nyelvi sziporkáktól hemzsegő, zseniális (át)fordítása is hozzájárul. Fogalmam sincs, hogy az önismétlő fordulatokkal, abszurd asszociációkkal operáló, internetes nyelvezetnek van-e egyáltalán köze a mű eredeti stílusához, de hogy rendkívül szórakoztató, az szentigaz...
Hasonlóképp remek és sokatmondó Gothár lapozható, hol maszatos falú szűk odúkat, hol vízben cuppogó sziklás tengerpartot idéző színpadképe, s a jelmeztervező Kovács Andrea jóvoltából elrajzolt külcsínű karakterek, akik némiképp úgy néznek ki, mintha az Addams familyből léptek volna elő. A maszkok alatt alig felismerhető színészek élvezkedve tűnnek el a bajszos-kendős vénasszonyok, a torzonborz parókájú híréhes férfiú, a kacskakezű-kacskalábú, csúnyácska Billy, a tojásokat dobáló szurtos lápvirág, a félig zsidókinézetű orvos, a bojtos sipkás, felvágott nyelvű kamasz fiú, a csónakot reperáló, vörös hajú Bobbybaba figurájában, s egységes, erőteljes, erősen stilizált előadás élményében részesítenek. Külön tanulmányt érdemelne, hogy a kíváncsian szenzációk után kuncsorgó Kulka János, a sárga hami-nyami élvezetében elmerült Schell Judit, a köveket dédelgető Csomós Mari, a szenilisen tütüs Szombathy Gyula, mennyi új színt, színészi eszközt, mozgást, hangot, gesztust bányászik elő magából, s a rendező segítségével hogyan törik át a rájuk szorult skatulyák falait. S az is, hogy a vadócan érzelmes Hámori Gabriella és az érzelgéstől mentesen ténykedő Lengyel Tamás, az apáskodóan ellágyuló szívű Schneider Zoltán, a szenvtelenül segítőkész Csankó Zoltán, na meg a kamasz Bencze Balázs milyen magától értetődő természetességgel beszélik az előadás nyelvét.
Az agyament alakok, a groteszken mulatságos szituációk mögött szemérmesen bujkál a szeretet s az érzelem, a részvét, éppen csak annyira, amennyire kell, ameny-nyire még elviselhető. E sorok írója speciel szétröhögte a sminkjét nagy meghatottságában.
Külön tanulmányt érdemelne a kíváncsian szenzációk után kuncsorgó Johnny, akit Kulka János játszik a Radnóti Színház előadásában.
