Tragikus film Jeli Ferenc alkotása. Nemcsak az elmúlt több mint fél évszázadot átfogó története miatt, hanem keletkezése okán is. A Sínjárók ötletét adó, a forgatókönyvet író, majd az első egész estés filmjének rendezését vállaló Jeli Ferenc meghalt forgatás közben. Barátai, művésztársai, elsősorban Puszt Tibor vállalták a mű befejezését. A forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára készült alkotás bemutatója késett, méltánytalanul nem került be a filmszemle versenyprogramjába, és a forgalmazási lehetőségeket figyelembe véve kérdéses, hány emberhez jut el egyáltalán.
A cím egyszerre konkrét és metaforikus. A hatvanéves főhős naponta próbál egyensúlyozni a háza mellett levő, immár sehova nem vezető, elhagyott vasúti sínen. A valódi kérdés inkább biblikus hátterű: lehet-e egy életen keresztül végigmenni a keskenyebbik úton? Maradhat-e hű az ember kiélezett történelmi szituációkban és mindennapos konfliktusokban is alapvető erkölcsi és ideológiai normákhoz? A mai magyar valóságban már a kérdés felvetése is provokatív.
A Sínjárók főhőse, Tanos Ádám festőművész a világtól elzárkózva él feleségével, Évával. Kutya-macska barátság és külön-külön lakrész jellemzi viszonyukat, ám az állandó zsörtölődés mögött az együtt leélt évtizedek eltéphetetlen szálai is fölsejlenek. Fiatal fotóriporternő keresi fel a festőt, egykori tanárát. Az ifjú hölgy azt a feladatot kapta egy hetilap főnökétől, hogy új példaképet mutasson fel az olvasónak. A választás Tanosra esett. Az együtt eltöltött idő, a közös beszélgetések, a múlt faggatása közben naplemente szerelem szövődik Ádám és Gerda között. Az embernek azonban csak egy élete van, a múlt árnyai nem holmi kacatok, amiket csak ki lehet dobni az ablakon.
A film elején a festő az ágyon fekszik, felesége igyekszik valami emberi rendet tenni a szobában. A vélhetően szokásos adok-kapok párbeszéd fültanúi vagyunk, ám közben szól a televízió is. Göncz Árpád szózatát halljuk Magyarország népéhez és különösen a fegyveres erőkhöz. 1990-ben járunk, néhány hónappal vagyunk túl az első szabad választáson, az október végi taxisblokád napjai ezek. Tanos Ádám egyértelműen fogalmaz taxisokról és ellenzékről. A későbbiekben levelet kézbesít a postás, a politikai foglyok újonnan alakult szövetsége küldött meghívót. A szervezőtitkárként szereplő név azonosítása nem okoz fejtörést: egykori kihallgató tisztje az. Aztán egy fiatalember toppan be a házba. A festő 56-os grafikáit szeretné megvásárolni, illetve kiállítani. Az ambiciózus műkereskedő annak a kollégának a fia, aki őt kirúgta az egyetemről. A Gerdával és a feleséggel folytatott dialógusokból, az önkéntelen emlékkockákból kirajzolódik Tanos Ádám élete. Azé az emberé, aki a forradalom leverése után, a börtöncellában társainak és társaival együtt megfogadta, hogy hű marad 1956 szelleméhez és örökségéhez. A Sínjárók rezignáltságát érzékelteti, hogy az örökséget vállalók közül csupán a néhai Krassó Györgyöt idézi meg.
Zavarba ejtő, bátor és naiv film Jeli Ferenc alkotása. Az árnyalt történelemszemlélet, mely bűnöst és áldozatot egyaránt szürkére mos, kétségtelenül hiányzik a filmből. Bátor, mert egyértelmű ideológiai kötődést vállal föl. És végtelenül naiv, mert azt hiszi, hogy a közelmúlt fölsorakoztatott eseményeihez bármi köze is van a nézők újabb és újabb generációinak. A maratoni csatáról többet tudnak korosztályok, mint a rendszerváltozásról, taxisblokádról, 56-ról és a szovjet megszállásról együttvéve. És nem hallgathatjuk el, hogy sok hibája is van a filmnek. Kurucz Sándor invenciózus, a magyar operatőri hagyományokat nyíltan fölvállaló képei sem feledtetik a párbeszédek gyakori kimódoltságát, a történetmondás túlzott motiváltságát. A színészi alakítások közül Szarvas József természetes játéka emelkedik ki.
