Nehéz lehet az Egyesült Államokban a középiskolai élet. A tanulmányi eredmények szinte eltörpülnek az elérhetetlen délibábként lebegő népszerűség mellett. A tinifilmes zsáner relatíve csekély történetében a lényeg mindig a popularitás kutatása maradt, ez pedig leggyakrabban a szüzesség elvesztéséhez kapcsolódik, amit prűd és soviniszta ideológiai okokból szinte mindig férfi-perspektívából tárták elénk. A Könnyű nőcske (r.: Will Gluck) ezt a csorbát köszörüli ki.
Adott tehát a kérdés, hogy mi történne abban az esetben, ha egy lány aktívan kezdeményezne szüzessége elvesztése érdekében? A kérdésfeltevésnél jogos a feltételes mód, hisz a film elején még átlagos gimis lányként araszoló Olive (Emma Stone) egy gyermeteg hazugság és az abból eredő pletykavihar által kerül az iskola fókuszpontjába. Olive nem vesztette el szüzességét, csak azt hazudja, hogy leplezze szürke hétvégéjét. Ez a hír először csak terjed, majd pedig ő maga terjeszti, s így kerül a szüzességüket – hazugságokon keresztül – elveszteni akaró fiúk reflektorfényébe.
Bert V. Royal első forgatókönyvének történetvezetése remek ívet ad Olive „karrier-történetének”. A kezdeti jelen nem léttől a kizárólagos jelenléten át az irányítás elvesztéséig minden stádiumra optimális játékidő és kellemesen sodró tempó jellemző – ami természetesen még nem feltétlenül eredményez jó tinifilmet. A Könnyű nőcske igazi ereje egyrészt abban rejlik, hogy a szerzők jó arányérzékkel használják a ’80-as évek végén kialakult fiatalosabb romantikus komédia történetmoduljait. Olive fokozatos, akarata ellenére bekövetkező mélyrepülése mind folyamatos humorforrásként, mind a – műfajtól általában véve idegen – magvasabb mondandó kontextusaként szilárdan helyt áll, emellett pedig épp elég teret enged a mellék- és a főbb szerepek kibontására is.
Gluck filmje a zsáner azon ritka példáinak sorába illeszthető, mely filmek mozgatórugója az intertextualitással történő alázatos és önfeledt játék. Míg a 10 dolog, amit utálok benned (10 Things I Hate About You) jelenbe fordította A makrancos hölgyet, az Édeshármas (Threesome) keményebb bohózata Roché Jules és Jimjét idézte meg, a bájosan buta Spinédzserek (Clueless) pedig az Emmát, addig a Könnyű nőcske ugyanezt teszi A skarlát betűvel. Azonban Gluck alkotásában e parafrázis kimondott. Olive folyamatosan utal a regényre, részleteket mutat a preferálandó első filmadaptációból, és többször nagyon mulatságos kommentárokkal húzza le Joffé ’95-ös feldolgozását – ami érthető is. Ez a meta-kommentálás a történet másik szintjén, a pletykafolyam bemutatáskor is jelen van. Royal nagyszerű pop-kulturális utalásai nem kímélik a tini-orientált websorozatokat sem, így például Olive a szélsebes sms-hírhálózattal terjedő rossz hírét humorosan degradálja egy Gossip Girl-epizódhoz hasonlatossá.
A film működőképességének másik oka, hogy Royal a férficentrikus megközelítéssel szakítva egyértelműen Diablo Cody és Nora Ephron verbális- és (ízléses) helyzetkomikumra épülő munkáit vette például forgatókönyve megírásakor. Így Olive karaktere sokat merít például a Junóban látottakból. Talpraesett, művelt, kellőképp cserfes, független és karakán jelenség, kinek megformálására Emma Stone tökéletes választás volt. Olive karaktere szegmentálja fejezetekre a filmet vlogbejegyzések sorával, melyek a konzekvensen jelen lévő narráció forrásaként is azonosíthatóak. Stone-t eddig ugyan csak mellékszerepekben tűnt fel olyan filmekben, mint a Superbad, vagy a Zombieland, azonban a Könnyű nőcskében látható életteli, bájos, sziporkázó és sokszínű alakítása feltehetően nem „első és egyben utolsó” főszerepeként marad majd meg a köztudatban. Lényegében a vállán viszi a filmet, míg az őt támogató és gátló mellékszerepek csupán csak átlagon felülien édes habok azon a bizonyos tortán. Stanley Tucci és Patricia Clarkson az utóbbi évek legszerethetőbb, imádnivalóan túlstilizált laza szülőpárosát hozzák, míg Malcolm McDowell vaskalapos igazgatóként, Lisa Kudrow rosszindulatú iskolapszichológusként, Thomas Haden Church pedig irodalomtanárként remekelnek.
A Könnyű nőcske tehát egy könnyű tinifilmet filmet takar, mely azáltal, hogy mégiscsak nehezebb és értelmesebb, mint zsánerének tetemes része, üde és felhőtlen szórakozást nyújthat az őszi hidegtől menekülő vígjáték-szeretőknek.
