Virtuális világkörüli utazásra mindig alkalmas volt a Titanic Filmfesztivál: ha másért netán nem is, hát a hatalmas kínai hegyek és rizsföldek, az izlandi fehér éjszakák vagy a kazah sztyeppék miatt már érdemes végignézni a filmeket. Persze nem árt, ha ez csak a filmek egyik vonzereje a sokból.
A japán Matsushita Toshifumi Pachamama című Bolíviában játszódó filmje nem dokumentumfilm, de ha nem tudnánk, hogy színészek játszanak benne, nyilván annak hinnénk. A különbség csak annyi, hogy itt alighanem pár jelenetpróba után fel lehetett venni, amit a rendező filmre akart vinni, míg ha dokumentumfilmről lenne szó, ugyanennek a történetnek a lefilmezéséhez talán évekig együtt kellett volna élni a kecsuákkal. Ez persze egyúttal azt is jelenti, hogy a történet maximálisan életszerű - talán kicsit túlzottan is.
A Pachamama - azaz Földanya - egy bolíviai fiú, Kunturi életének néhány hónapját mutatja be. Családja Uyuniban, a világ legnagyobb felszíni sómezeje mellett él, és - ahogy mindenki - e só kitermelésén dolgozik. Idén öreg, frissen megözvegyült nagyapja helyett ő kíséri el apját a három hónapos útra, amelynek során sót adnak el - pontosabban cserélnek kukoricára, dinnyére, tökre, bármi egyébre - azokban a falvakban, ahová a lámák helyét manapság már átvevő teherautók nem jutnak el. Közben megkeresik egy másik fiú édesapját, aki egy messzi bányában dolgozik, s akiről a távoli hegytetőre érve kiderül, hogy egy balesetben meghalt; részt vesznek egy nagyvárosi fesztiválon, Kunturi pedig megtalálja (talán) leendő feleségét, s legfőképp: elindul férfivá válásának útján.
Szép történet, s teljesen hihető, mentes a mitizálástól, s szerencsére a kultúrbarbarizmustól is: Bolívia nem tűnik egzotikus csodaországnak, s lakói sem a totemizmus vagy ki tudja mi más kirakatbábúinak. Azonban a rendező - játékfilmes mércével mérve legalábbis - átbucskázik a ló túloldalára: a filmben nem is szerepel szinte semmi egyéb, mint a dél-amerikai hétköznapok, rítusok és szokások; na meg a National Geographic Channelen is néhány hetente látható, gyönyörű tájak képei (megspékelve néhány túlontúl szépelgő beállítással: Matsushita Toshifumi, úgy tűnik, a fél kezét odaadná egy jó naplementéért és a vásznakra vagy sómezőkre vetülő árnyképekért). Pedig, ha az ember nem természet- és nem is dokumentumfilmet forgat, nehezen magyarázható meg a láma-közelképek, a teljes vásznat betöltő, monumentális hegyek és a valóban döbbenetes sómező képi megjelenítésének abszolút dominanciája a cselekmény és más játékfilmes elemek felett.
