Schiller Stuart Máriája látszólag két főszereplős darab: a szenvedélyes és érzései vállalásáért halálra ítélt skót királynő és a hatalom hideg racionalizmusáért mindent feláldozó angol Erzsébet története. Ám ahogyan számos színpadra állítás megmutatta, valójában nem két, hanem egy személyiségről van szó, aki a romantikának megfelelően kétfelé szakadt, és már nem lehet egységes sosem. Egy ember két énje, és mindkettő egyformán hiteles. Ha meg tudnánk mondani, kinek van igaza, már mehetnénk is haza.
A Pesti Színház bemutatója azonban nem hagy kétséget a rendező, Alföldi Róbert rokonszenve felől. Szerinte Mária és Erzsébet között a legnagyobb különbsége az, hogy az egyik vállalja saját magát, a másiknak szinte énje sincs. Eszenyi Enikő Máriája igazi nő. Vonzó és szenvedélyes, vad és eredeti. Ruhája csinos, szenvedése patetikus, elvesztése fájdalmas. Ezzel szemben Börcsök Enikő Erzsébetjét antinővé teszi a koncepció: nőként csúnya, emberként önző, uralkodóként kegyetlen. Nem lehet kérdéses, kinek drukkol a néző.
Ez a leegyszerűsítő felfogás kétszeresen is árt az előadásnak. Egyrészt nem igazán jó az a dráma, ahol nem két egyenrangú igazság feszül egymásnak, mert nincsen feszültség. Másrészt a két szereplő színpadi játékának sem használ ez az eleve lejátszott meccs - Eszenyi könnyű győzelmet arat. Pedig jóval több van Schiller drámájában: példázat a hatalomról, a társadalmi szerep elfogadása vagy elutasítása, a nőként sikeres uralkodó és az uralkodóként is sikertelen nő ellentéte. Ám ebben az előadásban a reneszánsz környezetbe helyezett romantikus dráma lehetőségeit a mellékszereplők hordozzák: Kamarás Iván Dudleyja vagy Varjú Kálmán Cecil főkincstárnoka jól mutatja a reneszánsz udvar hataloméhségét. A Leicester grófjához homoerotikusan vonzódó udvaronc motívuma viszont erős túlzásnak tűnik. Sok ármány van ugyan ebben a drámában, de ennyi szerelem nincs.
