A zenecsatornák rongyosra játszott klipjét juttatja eszembe, csak ez nem vicces. Arról a klipről van szó, amelyikben a szereplők egymást megfertőzve speciálisan ugrálnak, figuráznak a lábukkal, továbbadják a kórt, és ettől mindjárt világvége hangulat terem. David Mackenzie mozijában is adott a fertőzés, adott a világvége is,csak a túlélési stratégia más. Hétköznapi pár. Dejavu nagyon.
Nem így képzeltük el a környezetismeret órán az érzékszerveket. Sem bujaság, sem szexualitás nem volt abban, mikor azt mondták nyelv vagy ízlelés; fül, vagy hallás.
Titkos kór sem volt tán, ami ellen harcolni kellett volna, és nyolcéves fejjel kissé utópisztikus lett volna a Bond-lány és a trainspottingos srác románca is, hiszen akkoriban maximum "kukoricajancsik" meg "iluskák" jelképezték a szerelmet. Szóval nem tanultuk meg, na. Azt hiszem a mai napig nem igazán tudjuk értékelni az ízeket, a hangokat; a világ állandóságait, azokat az alapokat, amikből építkezni lehet.A vásznon az utóbbi időben villámgyorsan kezdett teret követelt magának egyfajta destruktív tendencia: nevezetesen az, hogy mindennek véget kell vetni. Remélem, hogy nem az évszázadunk, vagy a 2012-es jóslatok teszik, de mintha az alkotók egy ideje túl szélsőséges eszközökhöz folyamodnának: kimozdítják a lábunk alól a talajt, özönvizet zúdítanak ránk, elégetnek, megfosztanak a munkánktól, az arcunktól,a szeretteinktől. Miért nem jutott eddig eszükbe sokkal kegyetlenebb alapvetésekhez nyúlni? Hiszen pazar és friss ötlet olyat (el)kérni, ami alapvető. David Mackenzie most épp ezt tette. A Hétköznapi párban vége lesz mindennek, ami kedves az érzékeinknek. Love-storyba burkolja minden pesszimizmusát, és végtelenül optimista marad. Susan, az epidemológus és Michael, a szakács kettősét adja, majd veszi el. Különös románcot indít és a két ember munkahelyére visz. Az egyik a betegségeket és a halálozási arányokat vizsgálja, maszk van az arcán, mint aki védett. A másik főz, az ízekkel játszik, elkápráztat és álmodozik. Nekik kettőjüknek kell találkozniuk ahhoz, hogy testközelből érezzük az érzékektől mentességet.
Az ötlet parádés,a mondanivaló durva. A képek szépek, és bár a szappan habzik az ember szájában, mikor beleharap, nem biztató a látvány. Eva Green és Ewan McGregor persze azok; van bennük játék, titokzatosság, szakmai profizmus, szép smink, sok mosoly. Baráti az atmoszféra, és még mondhatnánk, hogy hihető a sztori. Csak a szokás, vagy épp a világ hedonista szelleme nem engedi, hogy befogadjuk. Befogadjuk a tényt, hogy nincs mivel befogadni. Semleges, robotszerű lényekként örüljünk egymásnak? Talán.
Nem csoda, hogy a rendező mögött van már jó néhány díj (legjobb filmért, legjobb rendezésért is), mert nagyon ért a hatásvadászathoz. Mindehhez most olyan ismerős profikat választott, akiknek valahogy jól áll az is, ami felfoghatatlan. Ütős, jól összerakott képsorokban, sok közelivel töltenek ki másfél órát az életünkből. Jól teszik, és a "jó" a másfél órának szól. Ezt nem nagyon bírnánk sokkal tovább.
8/10 pont
