Szemrevaló 2014: Sehonnan sehová

Blasen fünfzig, ficken achtzig, komplett hundert.” A magyar közönség a Szemrevaló Filmfesztiválon láthatta először Men Lareida rendező és Maros Anna forgatókönyvíró filmjét a Svájcban dolgozó, magyar prostituáltakról. A Viktória – A zürichi expressz forgatása előtt az alkotók több száz szexmunkással készítettek interjút és az ő igaz történeteik adták az inspirációt. Az aktuális társadalmi problémát bemutató erős alapanyagból lehetett volna döbbenetes dokumentumfilm. A mélyszegénység kilátástalanságából menekülő budapesti cigánylány története azonban csak egy mese lett.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy budapesti cigánylány, aki nem akart többé melegítőalsóban százasért paprikát árulni az aluljáróban. Azt is látja, hogy a két szomszéd lány új frizurával, műkörmökkel és csillogó ruhákkal jött haza Svájcból. Az ember lánya Zürichben legálisan kaphat engedélyt arra, hogy az utcán dolgozzon. Na, nem mint paprikaárus, hanem mint prostituált. Viktória Zürichbe utazik egy jobb élet reményében. Számos megpróbáltatáson át, az akadályokat legyőzve, végül – nevéhez hűen – győztesen tér haza. Ez a mese, amiről a film szól.

Az alkotók szándéka – bemutatni a prostitúciós munkát mint migrációs tényezőt – tiszteletreméltó, a téma pedig nagyon aktuális. Zürichben az utcán dolgozó lányok legtöbbje magyar. Az Origo 2013 júliusában egy egész cikksorozatot közölt azokról a mélyszegénységben élő, gyakran cigány származású nőkről, akik itthon arra gyűjtik a pénzt, hogy kiutazhassanak Svájcba prostituáltként dolgozni. Svájcban ez a munka legális és jóval többet lehet vele keresni, mint itthon. Legtöbbjük azért vállalja ezt a munkát, hogy az otthon hagyott családjának legyen mit ennie. Persze nem minden mélyszegénységben élő roma nőből lesz prostituált. Ahogy Vincze Barbara kutatásából kiderül, általában valamilyen „családi defektus”[1] is áll a háttérben és a külföldre utazó nők legtöbbje már itthon is prostitúcióból próbált megélni. A szexuális kiszolgáltatottság miatt a prostituáltak nagy része általában valamilyen pszichés betegségben is szenved, amit az őket dolgoztató stricik ki is tudnak használni. Ez pedig a valóság.

A film főszereplője, a Viktóriát alakító Farkas Franciska egy interjúban [2] elmondta, hogy a film forgatása előtt komoly kutatómunkát végzett és rengeteg olyan lánnyal beszélt, akik magyarként valóban ezt a foglalkozást űzik külföldön. Elmondta, hogy számára az volt a legmegdöbbentőbb, hogy ezek a lányok tökéletesen beletörődnek a sorsukba és el sem tudják képzelni, hogy lehetne az életük másmilyen is. Egy filmnek, ami a legális szexmunkások kiszolgáltatottságát célozza meg bemutatni, a kiüresedettség és kilátástalanság nihiljének ábrázolása lehetne az igazi kihívás. Sajnos a Viktória nem jut el idáig. Az eredeti alcím – A Tale of Grace and Greed, vagyis A kegy és kapzsiság meséje – arra utal, hogy vélhetőleg az alkotók szánt szándéka szerint született egy mese. A Viktóriát a svájci rendező, Men Lareida magyar feleségével, Maros Annával közösen írta. A film kizárólag svájci pénzből készült svájci-magyar koprodukció. Az aktuális társadalmi probléma kiemelt fontossága miatt a svájci filmalap (Swiss Films) támogatta.

A rendezőnek korábbról egy dokumentumfilmje ismert – Live fast , die young – egy svájci Forma 1-es autóversenyzőről. Lehet, hogy ez a filmje is erősebb lenne dokumentumfilmes formában. A film legemlékezetesebb percei azok, amik egy dokumentumfilmes szemével akár csak egy pillanat erejéig, de hiteles képeken villantják fel a valóságot. Ezekben a jelenetekben tényleg kaphatunk némi betekintést ebbe az életformába. Felvillan például, hogy a zürichi állomásról elég besétálni a rendőrségre és legálisan lehet engedélyt kérni a szexmunkához. Hosszabb jelentet is megérdemelt volna a prostituáltak számára menedékként szolgáló SOS buszokban zajló munka. Vajon a lányok miért csak melegedőként és óvszerbeszerző helyként használják és miért látnak még az ott dolgozó szociális munkásban is ellenséget? Sajnos azonban ezekből a reálisan ábrázolt, hihető pillanatokból van kevés. Vajon milyen filmet rendezett volna ebből a témából a provokátor Ulrich Seidl, aki olyan mesterien tudja vegyíteni a dokumentum- és a játékfilmes eszközöket?

A Viktóriát alakító Farkas Franciska valóban roma családból származik. A gyönyörű, tanult színésznő elmondása szerint a származása miatt ténylegesen átélt diszkriminációból is merített a szerepéhez. Viktória karaktere azonban nem kiforrott. Érthetetlen, hogy mi kényszeríti őt erre a munkára. Nincs családi nyomás, nincs tragédia az életében, nincs eltartandó gyerek, még a Svájcból hazatérő szomszéd lányok bizsuinak csillogása sem nyűgözi le. Miért vállalná ezt a munkát? Kalandvágyból? Miért marad? Szégyenből?

Nézzük Viktória történetét, de kíváncsiak a mellékszereplőkre vagyunk. A Nagy Zsolt által alakított strici lapos tekintetű kártyapartnereire, a dolgozó lányokra felügyelő Marinára (Pölöskey Erika), a homoszexuális prostituált feketebőrű barátra (Foscky Pueta), az utca többi lányára, a kuncsaftokra. A bennük ragadt történet érdekesebb mint a fő cselekményszál kiszámítható kliséi: a gonosz stricik még Svájcban is gonosz stricik, akik verik a lányokat és elveszik a pénzüket. A valóságban ennél jóval összetettebb problémáról van szó. A svájci prostitúció komoly migrációs problémává lépett élő. Az említett Origós cikk szerint, egy este 40-50 lány gyűlik össze az utcákon, akik közül egyetlen egy nézett értetlenül, mikor az interjút készítő újságíró magyarul szólt hozzá. A filmből pontosan ez hiányzik: a megdöbbentő valóság.

Az alkotók valószínűleg a szélesebb közönség elnyerése érdekében alakították mesévé a történetet. Tiszteletreméltó a törekvés, hogy egy komoly társadalmi problémára hívták fel a figyelmet és játékfilmes eszközökkel próbálták befogadhatóvá alakítani a nehéz témát. Láttunk már erre sikeres példát, Hajdú Szabolcs Bibliothéque Pascaljában. Nem sok hiányzott. A külső helyszínek kifejező fényképezése sokat erősít a filmen. Emlékezetes jelenet, amikor a kuncsaft autójában ülő Viktória bámul bele az éjszakába. Ott van, de mégsincs ott. A bevezető képeken a rendező Pest külvárosi sivárságát élesen szembeállítja Zürich gazdag, de hideg éjszakai fényeivel. Jó képi szimbólum arra, hogy hova visz a zürichi expressz: sehonnan sehová.