Senkinek sem könnyű túlélni a kamaszkor káoszát. Sem annak, aki tizenévesen egy ellenséges világgal szemben próbálja kivívni személyisége függetlenségét és az elismertséget, sem annak, aki kívülről nézi ezt az elkeseredett küzdelmet. Az előbbi úgy érzi, közel s távol senki nincs, aki megértené, az utóbbi pedig tudja, minden megértési kísérlet csak olaj a tűzre, s egy rövid ima elrebegése közben csak abban bízhat, hogy minden mulandó a földi életben, még a kamaszkor hosszabb-rövidebb időszaka is... Ezt a mindenkire rámért egyedfejlődési válságperiódust, az irodalom és a film állandóan visszatérő témáját szinte kizárólag csak a tizenévesek szemszögéből ábrázolták, megfeledkezve a másik félről, a szülőkről, akik igazolva látják a madáchi gondolatot arról, miként válik gyermekük "szokott pimasszá". Pawel Pawlikowski lengyel származású rendező angol filmje egyszerre követte a kamaszkort feldolgozó alkotások hagyományát és próbált szakítani a konvenciókkal. Tette ezt olyan sikerrel, hogy a Brit Filmakadémia ebben az évben a legjobb filmnek járó díjjal tüntette ki a Szerelmem nyarát. A döntés indoklását a magyar néző nem ismeri, így sűrű fejcsóválás közepette legfeljebb annyit feltételezhet, hogy nem ez lehetett minden idők legerősebb brit mozis szezonja...
Nyár van, kánikula, vakítóan tűz a nap Nyugat-Yorkshire máskor esőáztatta lankáira. Nincs iskola, nincs mód a lázadásra a tanárok és a házirend ellen, így aztán szükségszerűen egymásba botlik a két kamaszlány, a szegény és árva Mona, illetve a gazdag Tamsin. Mona, aki különben Lisa - a névváltoztatás a báty művészettörténeti stúdiumokon alapuló leleménye -, egy motor nélküli motorkerékpáron közlekedik, a dombon felfelé tolja, lefelé gurul. Ez annyira megtetszik Tamsinnak, hogy meghívja magához újdonsült ismerősét. A találkozásból egy nyárra szóló barátság, sőt - ne féljünk kimondani - szerelem lesz a két lány között, aminek a szeptemberi iskolakezdés vet véget.
A rendező legfőbb hibája, hogy miközben sok mindent mond a két főszereplőről, szinte semmit sem tudunk meg róluk. Például azt sem, hány évesek. Mert az nem mindegy, hogy középiskolások-e vagy egyetemisták. Tamsint állítólag a koleszból rúgták ki, ez a közlés azonban, figyelembe véve az angol iskolarendszert, nem nyújt kellő tájékoztatást. Mona, a naiva már komoly szexuális tapasztalatokra tett szert egy háromgyerekes családapa gépkocsijának hátsó ülésén. Ehhez képest éteri-realizált leszbi szerelme a tapasztalatlan, ám a kapcsolatot mégis irányító Tamsin iránt legfeljebb az operatőrnek nyújt lehetőséget, hogy néhány átesztétizált felvételt készítsen a patakban fürdő vagy a franciaágyon heverő két gidáról. A lányok között műveltségbeli különbség is van. Tamsin hallott már Nietzschéről és Freudról, Mona még nem. A hiányt a vakáció rövidsége miatt nem sikerül pótolni. Mindkét főszereplő életére tragédiák árnya vetül. Tamsin nővére anorexiában halt meg; a kóros fogyókúrázást állítólag az apai szeretet hiánya váltotta ki. Mona tetteit ez nem motiválhatja, hiszen nem is ismerte az apját, anyja viszont rákban halt meg. Az említett információk nagy részéről a film végén kiderül, hogy csupán kamaszkori füllentések, de akkor már régen mindegy a néző számára...
Érezhette a rendező, hogy bármennyit beszélgetnek, tesznek-vesznek a lányok, az még nem tölti ki a másfél órát. Becsempészte hát a történetbe Philt, Mona bátyját is. A fiatalember ifjú éveinek meghatározó részét börtönben töltötte betörésért és garázdaságért, ott azonban megtért. Egy keresztény újjászületési csoport vezetőjeként elhatározza, hogy az anyjától örökölt kocsmát hittérítő központtá alakítja. Ám nem vet számot azzal, amit Nietzsche és Tamsin már tud, hogy isten meghalt. A korán távozó néző pedig azt nem fogja megtudni, ki szerezte a dallamos filmzenét...
