Lukas Moodysson 1998-ban a Redvás Amal című rendhagyó tini love storyval hívta fel magára a figyelmet, majd sorra jelentkezett többé-kevésbé lélekbemarkoló drámákkal − Lilja-4-ever (2002), Lyukat ütsz a szívembe (2004) Mamut (2009) −, melyek szélesebb körben ismertté és elismertté tették. Munkái jellemzően dokumentarista és lírai elemekkel keverten mutatják be a társadalom peremterületein helyet foglalókat, és hívják fel a figyelmet égető − szociális, szociokulturális − problémákra. A svéd rendező filmjeiben gyakran megjelenik a bántalmazott, elhagyott, elnyomott vagy éppen öntudatra ébredő gyermek, és bár új filmjének hősei is tinédzserek, nem a korábbi értelemben vett áldozatok. A Mi vagyunk a legjobbak! szereplői önszántukból helyezkednek szembe a konvenciókkal, nem állnak kényszer befolyása alatt.
Moodyson ezúttal adaptációt készített: felesége, az író és grafikus Coco 2008-as Never Goodnight című önéletrajzi ihletésű képregényét dolgozta nagyvászonra. A film az 1980-as évek Stockholmjába visz, három tizen-egynéhány éves lány felnőtté válásának kezdő állomásait mutatja be. A lányok eldöntik, hogy punkzenekart alapítanak, a baj csak az, hogy mindezt akkor, amikor már közismert tény, hogy a punk halott, helyette a New Wave uralkodik.
A fiús, szemüveges, magába forduló Bobo és a határozott, éles nyelvű Klara legjobb barátok az iskolában, ahol mindenki előítéletekkel szemléli őket. A furcsa páros szinte véletlenül sodródik bele a zenekar-alapításba, ami jó ötletnek tűnik, a bökkenő csak az, hogy a lányok semmiféle hangszeren nem játszanak. Csatlakozik hát hozzájuk az iskola egy másik kakukktojása, a mélyen vallásos nevelésben részesült, visszahúzódó Hedvig, aki már évek óta gitározik. Összeáll végre a csajbanda, ám az elnevezés ellen a tagok határozottan ágálnak, hiszen ők nem egy hétköznapi lányegyüttes. Már első számuk, a némiképp egyszerű zenei alappal rendelkező Gyűlölöm a sportot! szövege is felér egy antikonformista, sőt feminista kiáltvánnyal. Hőseink a fülbemászó szerzeménnyel mindenesetre eljutnak egy tehetségkutató versenyre, ahol nagy felháborodást „aratnak”.
És ki mással barátkozhatnának a punk lányok, mint punk fiúkkal? A tiniszerelem fel- és megkavaró pillanatai szerencsére nem szakítják szét a triót, bár ez nem sokon múlik. A film elején Bobo és Klara barátsága öröknek tűnik, de utóbbi irányító szerepe és egy fiú miatti rivalizálás mégis veszélybe sodorja az érzelmi köteléket. Ráadásul a lányok nem érzik magukat jól otthon: Bobo szomorú, elvált, magát örökösen egy férfin keresztül igazoló anyja, Klara liberális hippi szülei és testvérei, de még Hedvig vakon hívő édesanyja sem képes megteremteni a megértő családi hátteret. A távollévő szülőket az ifjúsági központban ügyelő, nagyképű férfi nevelőtanárok sem tudják pótolni, sőt, csak tetézik a lányokban izzó forradalmi vágyat.
A szókimondó film hangsávjában olyan, esetenként brutális svéd punkzenekarok szólnak, mint az Ebba Gron vagy a KSMB, megteremtve a kellő hangulatot, a punk életérzést. A dalok szövegét magyarul feliratozva olvashatjuk, így üzenetük, felforgató és változásra sarkalló voltuk könnyebben elérheti a nézőt.
Moodysson mozija személyes problémákkal foglalkozik, miközben hatásosan hívja fel a figyelmet arra, hogy nincs minden rendben a világban. Többnyire Bobo nézőpontján keresztül láthatóak az események: a kamaszok érzelmi és mentális gondjai, a barátkozás nehézségei, a szülők és a kellő családkép hiányának hatása, az önidentifikáció dilemmái, a napok céltalansága. Mindez olyan humorral fűszerezve, amely garantálja, hogy végigneveti a néző az olykor szívbemarkoló történetet. S hogy mi a tanulság? Az élet nem mindig fair, de szórakozni kell! Győzni a nehézségek dacára is lehet: nevezetesen a szexista fiúkkal, a rosszindulatú lányokkal és a kínos szülőkkel szemben is. Az akadályok leküzdésének vágyát és az ellenük való tiltakozást tökéletesen kifejezi a lelkesítő jelmondat: Mi vagyunk a legjobbak!
Pontszám: 8/10
