Ne szépítsük, elég nehéz eset a nagy ember. Egy ideje nem szeretjük nagyon - mi az, hogy egy ideje? Van másfél évtizede is annak (A világ végéig, 1991), hogy éppenséggel a hideg lel tőle. Mégis e hosszú időt azzal töltöttük, hogy minden egyes premierjén lestük az alkalmat, mikor szerethetünk feltételek nélkül vissza belé - ami azt illeti, máig csak néhány kedves gesztusra akadtunk, noha hallgatagnak távolról sem mondható őkelme. Még az olyan, kimondottan rajongóbarát próbálkozásokat, mint a Berlin felett az ég folytatásaként elővezetett Távol, és mégis közelt (1993) is inkább sértésnek, mint békülésnek vettük; egyszerűen azért, mert rossz film volt.
Ugyanakkor, szerelem ide vagy oda, óvatosan kell bánnunk az efféle sommás ítéletekkel, mert Wenders (tipikusan, de az is lehet, hogy egyedülálló módon) az az alak, akit azért szeretünk általában, amiért másokat utálni szokásunk. Nagy dobásai közül nem egy táncol borotvaélen, s az isten sem mondja meg, hol az a pont, amitől például az érzelgősség egy új érzékenységnek tűnik, a kenykődés honnan tűnődés, vagy mikor nyit tág teret a kínosan bő terjedelem.
Vegyünk hát egy nagy levegőt, s mondjuk ki most, amit annyira (rég) szeretnénk: oké, Wim, minden meg van bocsátva! Megvan.
Nem, nem azt állítjuk, hogy Wim Wenders csinált újra egy legnagyobb műveinek sorába könnyen illeszthető filmet. Hanem azt, hogy a Kívül tágasabb (nekem inkább Ne kopogtass! lenne) nagyon fontos darab, igazi mérföldkő a pályán - reményeink szerint fordulópont is. S mint ilyen, nem is annyira az érthető okokból előképének tartott Párizs, Texast idézi, hanem az 1976-os Az idő sodrábant (Amerikában: Kings of the Road; tudom persze, itthon egy kevésbé ismert, alig is játszott őslelet, de a hasonlóság oly szembeötlő, hogy aligha hagyhatnánk figyelmen kívül).
Nem, nem külső, látványos tartalmi hasonlóságról beszélünk, arra tényleg ott van a Párizs, Texas, hanem sokkal inkább indíték-, szándékbéli hasonlóságokról. Az önreflexivitást amúgy is zsigerből gyakorló Wenders akkor nyúlt ilyen eltökélt gátlástalansággal korábbi önmagához. Fogta és összegereblyézte azt, ami van neki. A begyűjtött javakból akkor is, most is új érték, egy jó kis film született. Míg most éppen bizakodni szeretnénk, a múltról biztos a tudásunk. (Az idő sodrábant az Amerikai barát követte, a Villanás a víz fölött, A dolgok állása, a Párizs, Texas és a Berlin felett az ég, remekművek sora - a Tokyo-Gáról vagy a Hammettről persze hallgatunk, de hasonló jövőbeni arányok esetén falnak mennénk a gyönyörtől.) Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy azt a 76-os kilométerkövet olyan vitán felüli darabok előzték meg, mint A kapus félelme tizenegyesnél vagy A skarlát betű, míg a Kívül tágasabbat a Millió dolláros hotel vagy Az erőszak vége, brrrr (de akár mondhatnám a Lisszaboni történetet is) - micsoda különbség! De mindent egybevetve: van remény.
Innen elmesélni a filmet már nem kunszt: úgy kezdődik, hogy már csak a hátát látod, a cowboy elmegy, elmegy örökre - ahogy a többi végződni szokott, ehhez legtöbbször nem is kell a vadnyugatig szaladni. Örökre? Mindenesetre Howard (Sam Shepard), a valamikori westernsztár, mai B-movie-pojáca soros hülyeségének fináléját forgatva nem áll meg az "ennyi"-nél, hanem kilovagol az egész, mérhetetlenül snassz csepűrágásból. El, egész a jó édesanyjáig, akit egyszer rég elhagyott. A Wenders kedvenc sivatagában élő mama, ki a bulvármagazinokból követte csak fiacskája mérsékelten eredeti botrányait (szex, drogok, szerencsejáték), a találkozás lendületében elejt valamit, miszerint lehet talán a lovaglós sikerek régi színhelyén, Montanában egy gyerek is (kettő lesz belőle). Lehet hát ródmúvizni tovább, bottal ütve hozzátartozóink (Wenders ősi alapkérdesei: világ és film; férfilét; hol lészen szállásom - szó szerint meg magasabb értelemben is; Amerika, Amerika, AmerikaÉ) nyomát. S az út után jő a megérkezés - a tékozló veteránt senki sem várja nagyon. S ezalatt a mester teljes - már feledett, de mindig elvárt - vérteze-tében tündököl. Képei (operatőre: Franz Lustig), beállításai egyszerűen lenyűgözőek, az összes színésze magával ragadó és fegyelmezett (megérik a díszszemlét: Jessica Lange, Sarah Polley, Fairuza Balk, Gabriel Mann és nem utolsósorban Eva Marie Saint), ő maga pedig talán soha nem volt ilyen szellemes, kisérőzenében meg mindig is nagyon erős volt. (Közben persze - mint már annyiszor - végig a borotvaél jár az ember esziben, s a kisördög egyre csak susogja: nosztalgia, ugyan, csak nosztalgia.) Ráadásul mindeközben - míg ugye fürdik egy hamisítatlan Wenders-filmben - a sorok között lenyom egy tök hagyományos, üldözéses westernt is - ha már szóba hozta. (A fejvadász kötelező, ám karikaturisztikusan modernizált figurája Tim Roth portfóliójának nyilvánvaló éke.)
Vége pedig úgy lesz, ahogy csak lehet - csak egyféleképp lehet. Mindenki elmegy, ki lóháton, ki egy megkapóan rozoga oldtimeren, vagy szimplán csak a nézőtérről(-en) - remélve a legjobbakat, feltételek nélkül.
