A homoszexualitás és a pedofília olyan hívószavak, melyek hallatán a néző kissé félve ül be a moziba - ebben a témában egyaránt lehet lehangolóan klisészerű és veszélyesen őszinte filmet is készíteni, ha a megfelelő kezek dolgoznak rajta. Az egyikre kár időt áldozni, a másik viszont akár túlságosan is nagy falat lehet a befogadónak. Jelen helyzetben azonban egyiktől sem kell tartanunk. John Patrick Shanley rendező saját drámájából vászonra vitt története bőven több, mint hangulatkeltő klisé, de sokkal kevesebb, mint gyomorbavágó botrányfilm.
Az 1960-as évek Amerikájában járunk, egy általános iskolás korú gyerekeket tanító egyházi iskolában. Az egyházközség plébánosa, Flynn atya, aki egyben az iskola vezető férfitanára is (Philip Seymour Hoffmann), köztiszteletben álló, megbecsült férfi, aki mindig megértő és jókedélyű, és akit újító szándékok fűtenek az egyháznak az emberek életében betöltött szerepével kapcsolatban. Vele szemben áll az iskola igazgatónője, a minden diák (és kolléga) által rettegett Aloysius nővér (Meryl Streep), aki merev, hagyománytisztelő, és vasszigorral sújt le a legkisebb csínytevésre is. Kettejük közt pedig, mint a mérleg nyelve egyensúlyoz a fiatal és naív James nővér (Amy Adams), akinek ártatlan lelke hamarosan komoly próbatétel elé kerül.
Történik ugyanis, hogy a minden diákot és tanártársat árgus szemekkel vigyázó Aloysius nővér felfigyel egy apróságra, ami elülteti benne a gyanút, hogy a jóságos Flynn atya gyerekek iránti törődése mögött talán más is rejlik, mint igaz emberi kedvesség, és ezzel a világiasan szabadelvű atya és a puritán igazgatónő között addig megbúvó ellentét hirtelen a felszínre tör. Aloysius nővér, bár semmiféle konkrét bizonyítéka nincs rá, emberismeretére és tapasztalatára hagyatkozva bizonyosnak tartja Flynn atya bűnösségét, és igazának bizonyítására egyre erőteljesebb eszközöket vet be, fel(és ki-) használva James nővér őszinte naívitását is.
A film legnagyobb erénye, hogy nem ítélkezik és nem foglal állást. Nem kiáltja ki bűnösnek a papot, esendő emberként, nem torz személyiségként ábrázolja. Ugyanígy nem mond ítéletet Aloysius nővér felett sem, aki minden bizonyíték nélkül, de igaznak vélt meggyőződéstől vezérelve keresztes hadjáratot indít az atya ellen. És épp ez az erény a film legnagyobb gyengesége is egyben. Mert a néző valójában egyikükkel sem tud azonosulni, egyik szereplő sem kerül közel hozzánk. A történet steril marad, mintha a szereplők minden vívódása csupán egy laboratóriumi üvegen keresztül megfigyelt tudományos kisérlet volna. Látjuk, értjük, de nem érezzük át, mindnyájan távol maradnak tőlünk.
Pedig a színészi alakításokkal nincs gond. Meryl Streep szenzációs, mint mindig, a merev, karót nyelt, végletekig eltökélt, de mindeközben könyörületes és együttérző Aloysius nővér szerepében. Igazi kaméleon ő, de bármely szerepet ölt is magára, jelenléte uralja a vásznat. Egyedül az utolsó jelentben oszlik szét a varázslat, akkor válik hiteltelenné a karakter, válik külön a színésznő és a figura. De ez Meryl Streep érdemeit nem kisebbíti, a filmnek pedig addigra már nem sokat tud ártani. Philp Seymour Hoffman is kiválóan alakítja a (talán csak látszólag) gyengéd, jószívű Flynn atyát, aki egyre kétségbeesettebben igyekszik a becsületén (talán méltatlanul) esett foltot eltávolítani. Amy Adams is kellemes meglepetés James nővér szerepében. A film első felében jelentős hangsúlyt kap belső gyötrődése az atya bűnösségét és saját gyanújának megalapozottságát illetően, és ez remek alkalmat nyújt, hogy megcsillantsa drámai tehetségét. Valójában a három főszereplő közül ő az egyetlen, akiért a néző egy kicsit izgulni tud. Sajnos a cselekmény előrehaladtával karakterének súlya a történetben (és ezzel párhuzamosan a vásznon eltöltött ideje) csökken, ezzel egyidejűleg a feszültség is alábbhagy, és mi nézők belesüppedünk a már említett külső szemlélő kényelmes, de cseppet sem izgalmas pozíciójába. A gyerekszereplők jók, de túl keveset tudunk meg az általuk játszott karakterekről és azok sorsáról - a rendező nem mert leereszkedni az igazán sötét bugyrokba.
Hogy a film a remek színészi játék ellenére nem lesz maradandó darab, az éppen ennek, a rendező óvatosságának köszönhető. Ami működik színpadon, nem feltétlenül működik a szélesvásznon. A történet ugyanúgy elmesélhető, de a feszültséget más eszközökkel kell megteremteni. És ez utóbbi itt nem sikerült. Helyes, ha hagyjuk a nézőt kételkedni, nem kell minden sötét szörnyűséget az arcába tolni. De bizonytalanságban és feszültségben tartani a nézőt nem jelent egyet azzal, hogy rendezőként magunk sem tudjuk eldönteni, mit akarunk bemutatni nekik. A film címe kétely, és bár látszólag ez adja a cselekménynek a keretet, valójában ez a történet nem a kételyről szól. Szól helyette sok minden másról: eltökéltségről, vakhitről, (in)toleranciáról, kiszolgáltatottságról, faji megkülönböztetésről, az egyházi és világi szellemiség konfliktusáról. De épp ezért, összességében, a filmből sajnos nem a kétely, hanem csupán a tanácstalanság érződik.
