Tanmese a rendszerváltásról

Ha van valami, amiről a magyar játékfilm mélyen hallgat, az a rendszerváltás. Úgy értem: maga a rendszerváltás. Nem az akkori évek atmoszférája, a kisember-szemszög, az egyéni drámák és komikus sorsok - az megvan: a Bolse vitától a Moszkva térig. Ám az a valóban történelmi pillanat, amikor egy évszázadokra tervezett birodalom a szemünk láttára összeomlott, s átadta a helyét valaminek, amit egyáltalán nem látunk távlatában - nos, ez a történelmi pillanat, ha leszámítjuk Jancsó blőd filmpublicisztikáit, fájóan hiányzik a magyar játékfilmből. A folyamatok alakítói nem léteznek a mozgókép számára.

Talán a közös realitás hiányzik. Az egyetértés arról, hogy voltaképpen mi és hogyan is történt. A rendszerváltás elmaszatoltsága - leginkább az ügynökkérdés, a privatizációs és kárpótlási metódus - táplálja például azt a közkeletű feltételezést, hogy a nyolcvanas évek derekától induló, s a rendszer fölbomlásához vezető folyamatok nem voltak egyebek, mint a még hatalmon lévő elit célirányosan szervezett vagyon- és hatalomátmentési akciói, illetve a kialakulóban lévő elit megalkuvó hozzájárulása mindehhez, saját formálódó hatalmának megalapozása érdekében. S hogy mindez mélyen egybevágott (s egybevág ma is) az ún. nagyhatalmak érdekeivel.

Ezt az ismert és jelszószinten is jól kommunikálható összeesküvés-elméletet fogalmazza filmmé az ismert tévés, Dézsy Zoltán bombasztikus című, Elio Petri hetvenes évekbeli remekművére utaló (A munkásosztály a paradicsomba megy), azzal azonban semmilyen viszonyban nem álló filmjében. Hőse egy pártkáder házaspár elkényeztetett gyermeke, aki öntudatra ébred a nyolcvanas évek derekán, bekapcsolódik az ellenzéki mozgalomba, szamizdatot terjeszt maga is. Ám míg az illegális tevékenységben részt vevő társai súlyos retorziókat szenvednek el, ő (nem csupán apucinak, de a család magas pozíciót betöltő jó barátjának köszönhetően is) megúszsza a lázadozást. Mígnem személye valóban kínossá válik az elkövetkező történések forgatókönyve felől igen jól informált főelvtárs számára, aki ekkor alkut ajánl az ifjú titánnak: legyen az ő emberük. Mint ilyen, vegye ki részét a közeledő rendszerváltásból, az egyre népszerűbb ellenzéki szerveződés egyik vezéralakjaként, később parlamenti képviselőjelöltjeként biztosítsa - szigorúan hazafias alapon persze -, a vér nélkülinek nevezett, valójában számonkérés-nélkülinek értelmezett átmenetet. Így lesz azután a tisztának és igaznak indult kezdeményezés egyik fiatal reménysége a történéseket a háttérből mozgató titokzatos erők bábjává, maga a rendszerváltó párt pedig e titokzatos erők helytartójává. Mellesleg a fényes karriert befutó, ám morálisan elbukó fiatalember változásokon nyerészkedő szülei, az egykori hithű pártharcosok átvedlenek kapitalistákká. Hézagmentes tanmese ez, amelyben számba vétetik a rendszerváltás minden anomáliája, s az alkotók előzékenyen az árulások mellé címkézik a kizárólagos felelősöket is.

Aki azt képzeli, hogy a rendszerváltás idején a film által szóba hozott törekvések nem voltak meg, s bírtak jelentős történelemformáló erővel, az valami lényegeset nem lát. Aki azonban azt képzeli, hogy csak ebből levezethető minden, az nem is akar látni. Az kényelmesen hátradől, és átengedi magát a kellemes érzésnek, hogy mindenről ezek tehetnek, hogy már megint áldozatok vagyunk. Mi, magyarok, ki más? Hiszen Márai '56-ra reflektálva - akkor joggal - a "népek Krisztusának" nevezte Magyarországot, s ez úgy megtetszett nekünk, hogy azóta is szeretjük magunkat - túl a konszolidáció árulásain, a frizsiderszocializmus akolmeleg megalkuvásain, és hát igen: túl a rendszerváltoztatás eszelős dilettantizmusán is - ebben az áldozati pózban elképzelni. Az volna egyszer az igazi, férfias tett pedig: a szembenézés.

Itt erről szó sincs. A film végigmegy az emblematikus eseményeken, amelyekben emblematikus emberek emblematikus mondatokat szavalnak egymásnak. A szituációk kibontása kifejezetten a botor Szomszédok primitív közéletiségét idézi, még ha ellenkező előjellel is. A lelepleződés dramaturgiailag kulcsfontosságú jelenetei például oly gyermekded naivitással vannak tálalva - a feleség kisöpri a komód alól a gyanús papírt, aztán meg a besúgóvá lett politikus egy perc alatt bevallja, amit nem is kérdezett senki -, hogy képtelenség komolyan venni egyetlen gesztust is. Nem beszélgetnek ebben a filmben, hanem publicisztikai téziseket illusztrálnak emelt hangon. Nincsenek jellemek, csak klisék, nincsenek helyzetek, csak helyzetgyakorlatok. Színészvezetésről nem beszélhetünk. Andorai Péter, Lukács Sándor vagy Kubik Anna még rendelkezik annyi rutinnal, hogy egy-egy színészi értelemben aránylag szalonképes figurát formáljon a rábízott vezércikkszövegből, az ifjabbak (élükön a főszereplő, egykor biztatóan indult, ám filmről filmre egyre hamisabb Karalyos Gáborral) azonban egyetlen hiteles gesztust sem képesek felmutatni, az epizódszerepeket elvállaló másodvonalbeli színészek (hagyjuk a neveket) alakításai között pedig az egészen színfalhasogató ripacséria is megjelenik.

Egészen tragikus a szakmai kivitelezés. Az operatőr Mertz Lóránt nemhogy kísérletet sem tesz az egyes szituációk életszerű hangulatának megteremtésére, de a szappanoperásan túlvilágított helyszínekre statikusan beülő-álló szereplők olykor két-három árnyékot is vetnek, van, hogy a stáb árnyéka is felfedezhető a képen. Vágásoknál összevissza ugrál a szereplők feje. Aki például a kistotálban jobbra fordult, az a félközelinél már előre néz. Van, hogy valaki beül egy kocsi bal hátsó ülésére, majd a vágásnál már a jobb oldalon van. Se az asszisztens nem figyelt oda, se pedig a lórúgásszerű plánváltásokat áthidaló vágóképeket nem vettek vagy használtak fel a film öszszeállításánál (a vágást elkövette: Zimay András). A színvonal mesz-sze alulmúlja a hatvanas-hetvenes évek ún. politikai krimijeinek dadogó filmnyelvét is. A gondolatiság és megformáltság tehát hibátlan egységet alkot.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu