A társulat különös darabot mutatott be a kabaré, a verses dráma, az opera és Erdman Öngyilkosának a találkozásánál. Az alaphelyzet is onnan ismerős: Blondin Gáspár 44 éves nagyábrándi lakos először a munkáját veszíti el, aztán az életkedvét. Nem ízlik sem a pacal, sem a sör. A házassága pedig annyira menthetetlen, hogy már a televíziós beszélgetőműsorok őszintesége sem segít. S míg a feleség könyörög, a férj úgy dönt, hogy öngyilkos lesz. Ám Magyarországon öngyilkosnak lenni nem különösebben szenzációs dolog. Ha a halálából közügy lesz, az persze egészen más. Ha a faluért hal meg, akkor az hasznos például a polgármesternek, aki nagyvonalúan fel is ajánl Gazsi életben maradó szeretteinek évente egy disznót, a pörzsöléshez való gázpalackkal együtt. Érkezik egy író is, aki egy egész életművet adna a megfelelő búcsúlevélért, ha az az elmaradt állami apanázsban és a könyvek felemelt áfájában jelölné meg az önkéntes halál okát. Sőt, hogy stilisztikailag se legyen baj, meg is írná a levelet.
Ám az igazi mégiscsak az, ha bekerülve a médiába egy beszélgetőshow élőben közvetíti az ember halálát. Saját halálát add, ó én tévém mindenkinek! Gazsi hát üzletet köt a méltán népszerű Pál-show névadójával is. És ráébred, hogy ő is hatalomra tett szert azok fölött, akik belőle akarnak hasznot húzni. Halála előtt megalázza hát őket, és meglepetésre élő adásban, a 18-49 éves korosztály 67 százalékos nézettsége mellett - életben marad. Ám mielőtt jönne a happy end, a feleség megöli Gazsit. Ha itt tudta volna hagyni, akkor most ne forduljon vissza. A darab vége a Tartuffe-öt idézi, de a halott Gazsihoz késve érkezik a király követe. Sem a kolbászból fonandó kerítés, sem a tőkeinjekció ígérete nem segít. Gazsinak egy élete volt. Finito la commedia.
Tasnádi darabja jó, és az előadás nagyon jól sikerült. Bagossy Levente díszlete a magyar ipari tájat rézmetszeten ábrázoló háttér, a klasszicista színház és a budi keveréke. Jók voltak a színészek, leginkább a feleséget játszó Für Anikó. Ám hiába ülnek a poénok, hiába lehetne írni több ezer leütést a hiányból táplálkozó tragikumról, a versben írt dráma mintha a fentebb stílt is megkívánná. S mintha ennek hiányában lenne súlytalan a magánéleti konfliktus. A helyi kiskirályt, a viperával magyarázó rendőrt, a médiatahót vagy a táncoló uralkodót, mindazt, amik megkeserítik az életünket, meg lehet írni a rigmusok szintjén. Nem is érdemelnek többet. Ám annak a megértéséhez, ami annyira fontos, hogy bele is lehet halni, ott ez nem elég.
