A magyar Saramago, jutott eszembe, de tény, hogy ha Egressy Zoltán Százezer eperfa című regényét csupán az őt méltán ismertté tett Portugálhoz kötöm, félrebeszélek, és a lényeget kerülöm ki az új regénye kapcsán. Portugália és a saudade egy érzés, mely Egressy minden művéhez vitathatatlanul hozzátartozik, azonban új regényében a magyar mágikus realizmus tekintetében is igen jelentőset alkotott.

Úgy, hogy problémafelvetéseit, az olvasókat érintő kérdéseket tekintve aktuális és kortárs a szöveg, nyelvében és szimbolikus mélyrétegeiben viszont a koron túlmutat, olvasása igazi irodalmi élmény. Ráadásul íróként ugyanazt teszi, amit a regényben olvashatunk: egyes ember és társadalom vonatkozásait vizsgálja, mutatja fel – a borítón lévő pecsét, a „nemzeti szélcsend” a regény egy lehetséges céljára utal, megszólítani jobb- és baloldali olvasót, az Olvasót, az Embert, vagyis beszélgetést kezdeményezni és lehetőséget teremteni – „rendezni végre közös dolgainkat”.

A ritmus és a vonatkozások, a zene és a tükröződések - válaszolnám, ha ki kellene emelnem Egressy prózájának különlegességét, melynek jegyei már a Szaggatott vonalban is megjelentek, azonban az ottani belső beszédhez képest itt sokkal nagyobb feladatra vállalkozott.
 
December 3-án indul a regény, és a négy mértani pontossággal szerkesztett rész advent négy hetének eseményeit meséli, a mindezt övező keret pedig a titokzatos eperfa és a szél. Öten találkoznak össze a margitszigeti fánál, ám sorsuk nemcsak emiatt fonódik össze végzetesen, hanem utóbb kiderül, elkerülhetetlen volt a találkozás, megannyi szállal kötődnek egymáshoz. Apa és fiú, anya és lánya, tanár, festőnő, de a társadalom minden szegletéből találunk szereplőket, korra, nemre, hovatartozásra való tekintet nélkül. van, aki leveleket gyűjt, van, aki életeket ment, más kutyát sétáltat, vagy épp Szélkirálynak hívják, annyi a különbség, hogy nem lehet nem a hasonlóságokra figyelni. Hogy mi van a mélyén.
 
Ebben a regényben a találkozás egyben kiválasztottság is, mely során mindenki és minden önmaga sorsának alakítója lesz, bármennyire is szeretné azt hinni, más tehet mindenről. Személyiségükben kódolt sorsok találkoznak, az ember nem menekülhet saját maga és saját sorsa elől, állítja az elbeszélő, de közben mégis, mint egy bölcs öreg hagyja, hogy mást higgyenek a szereplők. Páni félelem és remény keveredik folyton, makro- és mikroszinteken ugyanaz a rendszer. Akár hibának is nevezhetnénk a működésében rejlő gátakat, a megállást és a szél csendjét, de a Százezer eperfa mindentudó elbeszélője nem ítélkezik, nem korhol, egyszerűen csak szemlélődik és mesél, és e tettek miatt joggal gondolhatjuk, hogy valahol mélyen hisz abban, hogy lehet másképp.

A regény alapötlete, a megmagyarázhatatlanul bekövetkező szélcsend, origója és mozgatórugója az eseményeknek. Ez a Kárpát-medencében, s legfőképp Magyarországon életveszélyes állapotokat szül, aztán egyre többször erősödik fel az érzés, hogy a szél csak apropó, egy kép, mely onnan nézve válik izgalmasabbá, ha nem csak önmagát szemléljük, hanem a makro- és mikrovilágban megjelenő alakváltozatait és hatásait is. Mondhatnánk, kioltja önnön magát, s így a regény terében is bekövetkezik a szélcsend, a mozdulatlanság, illetve mindaz, amivel ez jár: a fojtogató mindennapok, az elkerülhetetlen szembenézés önmagunkkal, és a kérdés: akarunk-e az álló levegő ellen valamit tenni.

A szél a magyar hiedelemvilágban meghatározó elem, csakúgy, mint az életfa, az égig érő fa, és nem véletlenül közelítem meg innen a különben archetipikus képeket, ugyanis az ősi magyar hitvilág elemeire való rámutatás, azok új színben való feltüntetése ugyancsak a magyarkodás és az egészséges hazaszeretet közti különbségekre mutat rá. A szélcsendben ugyanis a sértettség és a másikra mutogatás erősödik fel, a természeti erők ilyen alakulásában is a külső, idegen veszélyt látják a regény némely szereplői, főleg a vezér és hódolói. Mintha metafora lenne, kitalálnak egy „megfoghatatlan” ellenséget, miszerint nincs szél, azt aztán lehet kurvaanyázni, lehet ellenséget csinálni, bűnbakokat képezni belőle. Persze fontos, hogy ne legyen arca, ismeretlen legyen, idegen, akivel szemben, a magyar nép „évszázadok óta” egyedül van, magára van hagyva, és senki nem segíthet, mert mi olyan rettentően különlegesek és balsorsúak vagyunk. Megint. Kicsi országom, kezdi Egressy, aztán mégsem bánt, adysan ütni készül, de bús marad, a „keze” megáll a levegőben, finom és szomorú iróniával hallgat, nézi a mítoszt, a dübörgő mitológiát, amibe kapaszkodik az ember, mert gyáva döntéseket hozni, vállalni a felelősséget.

Hiedelmekkel szemben lép fel a regény, mondván, a józan észre is hallgathatnánk, sőt, beszélgethetnénk, figyelhetnénk, egymásra és magunkra, urambocsá’ elkezdenénk hinni is, ha már így kitolt velünk a Teremtő. A hit regénye innen nézve a Százezer eperfa, mely mágikus világa egyéni szinten a Frodó nevű levélgyűjtő nagymamájának meséjéből növi ki magát, a gyermekkori mese a Szélről és a Napról válik mítosszá, regény- és élettérré, aztán a maga jeleivel, összefüggésrendszerével kinek-kinek lehet az őrület terepe, de valójában üres hely, kitöltésre váró űr. Amit a szereplők mind be kell járjanak, a mesetér mindenkin belül (is) létezik, kicsi és nagy egymásra rímel a regényben. A fájdalmasan boldog vágyakozás nagymama simogató kezei közé, a boldog egységbe, maga a saudade, aminek csak a fájó hiánya marad, és a remény, hogy ha valaha volt, kell léteznie még most is. A probléma az, hogy minden szereplő kívül keresi ezt az egységet, valakivel próbálja megélni, férfival, nővel, levelekkel, gyerekekkel, pedig minden belül van. Belül a megélt teljesség, a vesztett éden, a fájdalom, ami a külsőségekkel (emberek, tárgyak) nem pótolható.
 
És mindebbe jön a szél, ami mozdulatlanná teszi a levegőt, a lelkeket, akik belefulladni készülnek a régi levegőtlenségben, pedig megtörténik a találkozás, a változás lehetősége: Latinné és lánya, Orsolya beszélgethetnének, adott a régi szerelemmel való találkozás esélye, a házasságból való kilépés, vagy a visszatérés a házasságba.

Természetesen az életfánál, mely általában, de itt, a túlélő eperfa révén hangsúlyozottan az élet jelképe, ahol női és férfi minőségek egyaránt jelen vannak, és mely az alvilág, földi világ és túlvilág hármas tagolását is önmagában hordozza, és melynek a kiválasztottak élvezhetik gyümölcseit. Aranyalma helyett itt vadnarancs van, de mégiscsak él a remény, ha már az árvizet is túlélte egymagában. A lényeg az, esélyt teremt a világok közti kapcsolatteremtése. A kötődés, a kapcsolódás így a regény újabb szervezőelemévé válik. 

Nincs különbség. Egressy azt állítja tehát, hogy nincs kire mutogatni, a szélcsend itt válik apropóvá: hátha eltolható a felelősség, a személyes döntések elodázhatóságában való hiedelem révén. A közéleti szál az aktuálpolitikai vonatkozásokat általánosan tragikus és mélyen elszomorító valóságként ábrázolja, ahol a vezér alakja, megszólalásai, majd későbbi beszéde először csupán vicces és ismerős, nyugtázhatóak a karakterfigurák, aztán egyre félelmetesebb lesz. Mélyen beszivárog a regény „kockakövei” közé, mindent fellazít, ingoványossá tesz, vagyis a groteszk és abszurd világ hasonszőrű vezetője és talpnyalói inkább gyomorszorító jelenné válnak a mai Magyarországon.

Stieg Larsson Millennium-trilógiájához hasonló izgalmakat kínálnak a közéleti részek: a vezető-vezértől rettegő talpnyalók leírása, a vezér, a Barbie-titkárnő, mind egy-egy pontos karakterrajz, ahol a személyesség eleinte kivonódni látszik, de pont azért, mert azoknak a "fentieknek" nincs arca, a "kisember" "lentről" csak ezeket és így láthatja, nem nyer betekintést. Arctalan, személytelen, csupán egy pozíció, egy szerep, ami viszont irányítani kész, és főleg manipulálni a színpadon megjelenő összes szereplőt.

A másik oldalon, a magánéleti szálban Egressy az éleslátás mellett érzékenységéről tesz tanúbizonyságot: az emberi tényező legérzékenyebb, s így legsérülékenyebb részleteit látja és láttatja, a vágy, a düh, az öncsalás, a szeretethiány áll a középpontban, a tékozlás az emberi kapcsolatokban, és ezáltal ugyanaz a gomolygó szomorúság, hiány erősödik fel, mint a közéletben. Ugyanúgy tapintattal, humorral, szeretve a szereplőket és tisztelve az olvasót is, hiszen teret enged, csak ajánlatokat tesz, de ő maga emberéletről, döntésekről nem ítélkezik. Hogyan is tenné, hiszen belül van, a mesélő, elbeszélő egyszerre van kint és bent, mindentudó és megértő, olykor persze ironizál, de inkább csak a nevetésben bízik, nem másban. Az ember esendőségét szereti és szeretteti meg, és arra bíztat, a maszkok helyett lássuk be, mind ugyanannak a nehézkedésnek, az emberi létbe vetettségnek vagyunk kiszolgáltatva. Onnan nézi, ahol már látszik, milyen felesleges gyötörnie az embernek magát, de tudja, mint az idős emberek, hiába hajtogatják, attól még mindenki úgyis aggodalmaskodni fog és félni. Közben pedig elmegy az élet.

Az esélyek könyve, mondanám, mert a rámutatással (kicsire, nagyra) bízik az olvasóban, hogy rákérdez a saját szélcsendjére, legyen az a személyes tér vagy a társadalmi. Egressy önmagát nem meghazudtolva, úgy lép tovább, hogy a drámához méltón, cselekvésre késztet, de most a szereplők a történetben maradnak, Egressy mesél, és az olvasónak kell magában lépéseket tennie, vagyis közéleti és magánéleti szál benne ér össze. Szélmalomharc és egy csapatnyi Don Qujite az eperfa körül, aztán egy mentőautóban, majd a Balatonon és Pesten, miközben az a kérdés kattog az ember fülében, hogy mi van akkor, ha „az átlagnál erősebb a szív", és képtelen leállni, pedig az életnek igazán semmi értelme nincs. Milyen szépen fog beleszelídülni az öregségbe, gondolja Harlequin, a bohóc is, hogy hátha.

A beszélgetés esélye a könyv, ráadásul a nyelvben is megteremti a fákhoz kapcsolódó értelmezéseket, a teremtést, az örök életet, például a végén, ahogy a „mintha dőlne szét minden.... kavarodhatnak a szálak" leírásnál megteremti a változás lehetőségét, a mesélő mondja ki, „a nem sikerülés, vagy inkább az elbizonytalanodás regénye ez, bár a túlélésé is lehet még", tehát az elbeszélő teremt esélyt magának és a szövegnek megszületni, eséllyé válni. Mítoszteremtésben mítoszteremtés. Végig fenntartja a feszültséget, mit választ az ember: istenre mutogat, a természetre mint bűnösre, másokra - vagy esélyt teremt az égiekkel, önmaga eltitkolt, fájdalmas részeivel, és ezáltal vállalja a felelősséget. A felelősséget, ami egyben elfogadást is jelent. Nyugalmat. A bekezdések ritmusáról lenne fontos még szólni, hogy mindegyik egy-egy önálló lélegző egység, a belső gondolatfolyamként építkező, pulzáló nyelv olyan, mint egy visszafojtott lélegzet. És éppen ez a kettősség, a lágyság-könnyűség és az erő ilyen fajta dinamikája, egy szövegtesten belüli egymáshoz illeszkedése teszi izgalmassá, és élővé a nyelvet.

A kettősségek összejátszására példa a profán és szakrális tükrözése is: a titkárnő-Barbie-ból Mária lesz, gömbölyödő hassal, aki ugyan csak egy éjszakára kellett, de túllép személyes fájdalmán, és az élet fontosabb nála. Ott az angyal, az adventi várakozás és az angyali üdvözlet - így ér megint össze a fönt és a lent, a párhuzamos utak a végtelenben, ahogy Barbara titkárnő a vezér mellé kerül fizikai síkon is, kávéscsészék után adatokat kell összegyűjtenie, és a diktátorhoz közel a tudás birtokában életet menthet. Ha egy fa van a szigeten, a százezer esélye így fogant meg benne. Igen. Nem tudom, ez mire elég, ki fog megszületni.

„Nincs szerelem, elveszés van, feladás” – írja Egressy. Egyéni szinten a házasságból vissza a veszett édenbe, a házasságba, ahol a régi-új világnak, a feleségnek nincs hangja se, csak jelenléte, ő a hiányzó test a könyvben, akihez végül a férfi hazatér. Feladja-e az önmagával való küzdelmet minden szereplő, mer-e hinni, hiedelmek gyártása helyett, meg meri-e szólítani önmagát, máskor a Teremtőt, de inkább: meg meri-e tenni mindezt az olvasó. „Alszik bennem a tenger ereje, így szólt a gondolat, szép, vagy inkább félelmetes, hirtelen nem tudta eldönteni ő maga sem." Ezt is végig kellene gondolni, miután elolvastuk a Százezer eperfát.