Nem ez az első és nyilván nem is az utolsó darab, amelyet Eszenyi Enikő kedvéért vesznek elő - hogy csak a Nóra előtti közelmúlthoz forduljunk példáért, a Budapesti Kamara éppúgy benne látta az eszményi Blanche DuBois-t, mint anyaszínháza az eszményi Maggie-t, a macskát. Ha ehhez hozzászámítjuk azokat a darabokat, amelyek elsősorban azért kerülnek színre, mert a rendező Eszenyinek van hozzájuk affinitása, akkor elmondható, hogy Eszenyi Enikő műsor- vagy akár színházmeghatározó erővé vált, ami - ma aztán különösen - azt jelenti, hogy személye a közönséget is vonzza. Bár, főleg hangja és dikciója miatt, ellentábora is van, a ritka megbecsülés, amely személyét övezi, megérdemelt. Én például örülök neki, hogy erre a Nóra-előadásra sor került; az eddig általam látott nem kevés Nóra közül az egyik legérdekesebbként fogok emlékezni rá.
Marton László mint a színész-rendezőnő direktora és mostani rendezője nem érte be vele, hogy a sztár címszereplőre s a többi kitűnő művészre alapozva tartalomfelmondó előadást ("holt színházat") produkáljon, hanem különös gonddal és friss kíváncsisággal közeledett a műhöz: miről szólhat ma a Nóra, ha nem a női emancipációról, ami ugyan korántsem megoldott, de hát maga a darab sem oldja meg; Nóra híres döntése még ma is inkább kivétel, semmint szabály, és a három gyerek cserbenhagyása, amely leginkább lumpenkörökben fordul elő, ott is elvétve, nem alkalmas rá, hogy a hősnő iránt rokonszenvet keltsen. Ami a drámában változatlanul él, az az emberi kapcsolatok szövevénye, az őszintétlenség vagy éppen a nyílt hazugságok megannyi következménye, az idilli látszatok mögött feszülő ellentmondáshalmaz, amely a sokáig "pozitív hősnőnek" felstilizált Nórát sem hagyja érintetlenül.
De hát muszáj-e Nórának rokonszenvet keltenie... - tette fel a kérdést, legalábbis nézetem szerint, Marton László, és egyértelműen nemmel válaszolt rá. Nóra - amint erre az előadás ravasz Christine Lindéje nagyon jól ráérez - élethazugságban él, és ebben a hazugságban nagyon jól érzi magát. Idealizált férje kedvéért eljátssza a mókuskát és a madárkát, csicsereg neki, inkább gügyög, mint kacérkodik vele, negyedik gyerekként hancúrozik három gyerekével, és mivel valószínűleg tényleg felelőtlen, rendetlen és torkos, ez a szerep még kényelmes is neki. Nóra tehát önző, és erre még soha előadás ilyen élesen nem mutatott rá. Hányatott sorsú régi barátnője előtt tapintatlanul csacsog saját boldogságáról, Krogstad ugyancsak nehéz, balszerencsés élete teljesen hidegen hagyja, és különösen leleplező Rank doktorral szembeni magatartása: amikor a nagybeteg egy Nóra számára alkalmatlan percben áll elő halál és szerelem kettős vallomásával, őszintén dühös rá, amiért tönkretette a pénzkérési alkalmat. Martonnak és Eszenyinek van hozzá bátorsága, hogy a híres szakítási jelenetben se mutassa Nórát rokonszenvesnek, empátiára csábítónak: Nóra azért áll bosszút a férjén, mert az megfosztotta a benne élő Helmer-képtől, és önhibáján kívül "idegenné" vált (holott a derék ember a maga önző nyárspolgár valóját soha nem titkolta, nem is titkolhatta volna, ha felesége legalább minimális belső őszinteséggel közeledik felé), és azért áll bosszút gyermekein, mert ez az idegen nemzette őket. Eszenyi megformálásában e végső fordulat alapgesztusa részben hideg szeszély, részben narcisztikus önmegvalósítás ? még szerencse, hogy Helmert sem kell túlságosan sajnálni. (A gyerekek pedig valóban jobban meglesznek apjukkal, aki legalább polgári stabilitást fog nyújtani nekik; Isten pedig, ha odafigyel rájuk, adjon nekik egy Nóránál felelősebb, önzetlenebb és őszintébb mostohamamát.)
Eszenyi különben ebben a jelenetben meg még a Rank doktorral való vallomásjelenetben a legjobb; az utóbbitól kezdve lesz egyre eredetibb és színesebb alakítása. Már a jelenet indítása is szép példája rendező és színésznő összhangjának. Amikor a csengő megszólal, Nóra megretten; az arcára van írva, hogy Krogstad érkezésétől tart. Amikor aztán meglátja, hogy Rank érkezett, azonnal feltalálja magát, s kiszámított kacérsággal közli, hogy megismerte a doktor csengetését. Nem sokkal e jelenet után pedig következik a tarantella-próba, amely újszerűsége miatt ugyancsak említést érdemel. A korábbi Nórákban, ahogy emlékezetemben élnek, ez a tánc - ha Helmer persze, szövege szerint, akkor is sokallta a szenvedélyt, a természetességet - ,esztétikailag szépen, artisztikusan kivitelezett teljesítmény volt; Eszenyi viszont az alak felzaklatott lelkiállapotából kiindulva merte az egzaltált szertelenséget a groteszkig elvinni. A "pazarka" szerepben viszont akkor szerzett volna hasonlóan komplett élményt, ha ebben az olyannyira testhezálló naivapózban több új árnyalatot használ, és nem éri be kézenfekvő modorával. Manapság még a premier nézőterén is többségben vannak azok, akik a Nórát se nem látták, se nem olvasták (még szép, ha hallottak róla); ezeket alighanem váratlanul érheti, amikor az autentikusnak látszó édeskésség alól a második felvonás közepe táján kibontakozik a hősnő igazi valója.
Sok jót a többi figuráról sem mondhatunk. Az, hogy Torvald Helmer ragaszkodik a maga nyárspolgári idilljéhez, és fitogtatott korrektsége önzést és karrierizmust álcáz, még nem nagy fölfedezés; az ő esetében volt a legkönnyebb megeleveníteni az ibseni modellt. Hegedűs D. Géza ehhez az önmagában is életszerű képhez jól eltalált poroszos szögletességet, csikorgó kedélyességet meg pohos jó közérzetet ad hozzá, amit kiegészít a birtokló-kisajátító hím tetszés szerint kiélhető érzéki gerjedelmével. Van még játékában sok apróbb-nagyobb, rendezői fogantatású, de eredetien kivitelezett geg; nemhiába derül például a nézőtér, amikor eljátssza először a finomkodva hímező, majd a drabális mozdulatokkal kötögető nő szerepét; aki még nem tudná, ebből is megértheti, miért kell Nórának mókusmadárként bohóskodnia.
Önállóbb leleményű az előadás Rank- és Lindéné-képe. Rankot persze a maga biológiai tragikumában továbbra is lehet sajnálni, utolsó jelenése a rá valamelyest hasonlító maszkban és a búcsúzóul megfújt papírtrombitával még megrendülést is kelthet, de amíg Rank doktor él, elsősorban életével hat. Van valami visszás abban, ahogy élősdi módon rátukmálja magát a Helmer házaspárra (ráadásul anélkül, hogy imádott Nórája kettős életére, készülő drámájára ráérezne), amikor pedig kirobban belőle az érzéki szenvedély, és leteperné a fiatalasszonyt, nem sokban különbözik a feleségét önkényúrként használni akaró férjtől, legföljebb annyiban, hogy nem túl gusztusos gerjedelméért megviselt gerincének feljajdulásával kell fizetnie. Benedek Miklóssal kapcsolatban röstellem leírni az elkoptatott "elegáns" jelzőt, de hát sziluettjét csakúgy, mint játékát ez fejezi ki a legjobban. Ezt a kritikával láttatott Rank doktort is, igen, mélységes belső eleganciával, csipkefinom játékkultúrával, csipetnyi jóleső iróniával és öniróniával vezeti végig a stációkon.
Lindénénél, a recepciós legendárium szerinti odaadó, önzetlen barátnőnél Nóra is csak jobbat érdemelne. Kiss Mari hibátlan arányérzékkel (elvégre mégsem róla szól a játék) mutatja be azt a megtaposott teremtést, akinek a jellemét is kikezdték a szerencsétlenségek. Nóra iránt (igaz, erre az önző és figyelmetlen barátnő nem is szolgál rá) kezdetben sem érez rokonszenvet, annál inkább irigységet meg nem érdemelt privilegizált helyzete miatt, s előttünk, nézők előtt nem is titkolja, hogy csak Helmer pozíciója miatt kultiválja ezt a barátságot. A drámában később kulcsszerepet kap: végeredményben rajta múlik, hogy Helmer megkapja Krogstad leleplező levelét, és bár ez színleg A vadkacsa Gregers Werléjének önzetlen, hazugságoszlató - bár végül ugyanolyan kártékony - gesztusa, az immár szerelmében is győztes teremtés még szürkeségének hatékony mimikrije mögött is megenged magának némi kajánságot; úgy tetszik, pontosan tudja, mire számíthat Nóra a fellengzősen várt "csoda" helyett, ha majd férje megtudja az igazságot.
Furcsamód ebben az előadásban a legrokonszenvesebb, legemberibb figura a dráma "gazembere", Krogstad. Ő az igazi megélhetési bűnöző, ráadásul javulófélben, de ez önmagában kevés volna, ha Gálffi László nem ruházná fel úgyszólván lírai emberséggel, a darab szereplői közül egyedül a bukott jogtanácsosra jellemző beleérző empátiával és érzékeny intelligenciával, így készítve elő azt a végső, nagyvonalú gesztust, amelyről már csak utolsó levele útján értesülünk; úgy tetszik, a vígszínházi Nórában egyedül őbelé, a kétes múltú zsarolóba szorult nem is kis adag önzetlenség. Reméljük, a hidegen számító Christine nem csak szimulálta az iránta érzett szerelmet; mindenesetre a Gálffi tapsrendi megjelenésekor dübörögve huhogó magaslati fiatalok jól ítéltek: meglehet, hogy Gálffié ennek a több mint figyelemre méltó előadásnak a legjobb alakítása.
Korábban kellett volna említenem Kúnos László új fordítását. Rendező és színészek dolgát bizonyára jelentősen megkönnyítette, hogy övék lett Ibsen színdarabjának első igazán drámai, erős és minden egyes szereplőt telibe találó magyar szövege.
Még egy látszólagos apróságról. Az első felvonás végén magától gördül be a színre egy játék karika; a második végén, mint a Tíz kicsi néger sorra eltűnő szobrocskái, magától esik a földre egy szőrállat. Ha valaki még nem gyanítaná: a gyermekszoba idillje nem lesz hosszú életű. Ez a két titokzatosságot, végzetszerűséget sejtető, a keserű befejezést mintegy előrevetítő mozzanat nyilvánvalóan olyan fogás, amilyennel némely rendezők szokták letenni névjegyüket. A Nóra vígszínházi rendezőjének erre a gesztusra szerintem nincs szüksége.
