zene: Danny Elfman
vezényel: Rick Wentworth
kiadás éve: 2010
kiadó: Lions Gate Records / Silva Screen Records
játékidő: 71:27

2010-ben nem volt könnyű dolgom, amikor az év számomra legizgalmasabb muzsikáit kellett összegyűjtenem, és főleg azóta ilyen nehéz mindez évről évre, amióta kedvenceim alig rukkolnak elő értékes újdonságokkal. Ami ezen megbízhatatlan időkben talán még garancia bír lenni egy-egy érdekes címre, az a rendező személye; ami Steven Spielbergnek volt John Williams, Robert Zemeckisnek Alan Silvestri, az kicsiben mondjuk Shyamalannek James Newton Howard, David Cronenbergnek Howard Shore, Tim Burtonnek Danny Elfman és a többi. Az én egyik kedvenc komponistám mindenféle csúnya botlásai ellenére változatlanul Mark Isham, s mint ilyen, hozzá Paul Haggis kapcsolható az utóbbi években, hiszen a rendező két utóbbi filmjéhez, az "Ütközések"-hez, valamint az "Elah völgyében"-hez ő komponált aláfestést, s mindkettő kiemelkedően sikerült. Alig vártam tehát, hogy a Russell Crowe főszereplésével készülő akciódráma mit hoz ki belőle - sajnos azonban a szcientológia közbeszólt.
Az ugyanis nem titok, hogy Isham hű követője L. Ron Hubbard egyházának, mint ahogy tagja volt sokáig Haggis is. 2009-ben azonban a rendező-forgatókönyvíró úgy döntött, kilép, mely döntését a többi tag nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Elvi viták sora következett (akit jobban érdekel a történet, keresse Lawrence Wright cikkét a hírhedt The New Yorker magazinban - Haggis kilépése kapcsán számtalan példát tár fel az egyház gyakorlati életéről, hitvallásáról, belső ügyeiről), és ahogy az lenni szokott, barátságok mentek tönkre, többek között Mark Ishammel is. Adódott a számomra kedvezőtlen döntés: Haggisnek esze ágában sem volt soron következő mozijához őt felkérni, helyére azt a Danny Elfmant cserkészte be, akivel a "Terminátor: Megváltás" során ismerkedett össze (bár számomra nem tiszta, valójában tényleg Haggis felelős-e a gépek megváltásának forgatókönyvéért, mert ahány adatlap, annyiféle információ). Az eredmény pedig némiképp meglepő: "A következő három nap" aláfestése nem más, mint egy igényes Isham-zene.

Elfman közismerten erős zenei egyénisége a műfajnak, de kétségtelenül kell hozzá Tim Burton képi világa is, hogy művei valóban maradandóak legyenek; ha filmográfiájának csak azon darabjaira koncentrálunk, melyek Burtontől függetlenül készültek, csak elvétve találunk igazán kiemelkedőt. Szerencsére a szóban forgó zene ilyen, még akkor is, ha tulajdonképpen semmi elfmanes nincs benne, és inkább azon halmazt gyarapítja, melynek alapját az "Ösztön", a "Sommersby", a "Túszharc" vagy "A királyság" score-jai képezik. A szimfonikus zenekar komplett fúvósrészlegét szabadságra küldte, a vonósok mellé pedig egy-két gitárost hívott, kölcsönkérte Thomas Newman zongoráját, pár apró felvétel erejéig leigazolta a Grammy-díjas énekesnőt, Ayana Havivot (hangja ismerős lehet az "Avatar"-ból vagy például "A rítus"-ból is), és komponált egy főleg drámai hangvételű aláfestést, amely a "Dolores Claiborne" fojtogató miliője helyett sokkal reménytelibbre sikerült, ezáltal nem is olyan erős, de kétségtelenül hálás hallgatnivaló.

Noha a történet egy (talán) ártatlanul bebörtönzött anya kiszabadításáról szól, melyet teljesen hétköznapi férje tervez meg és visz véghez, a két és fél órás film nagyon kevés mozgalmas jelenetet tartalmaz, leginkább évődés az egész, ennek megfelelően a zene is csak elvétve gyorsul be. Russell Crowe általánosan elfogadott imidzse sajnos háttérbe szorul, s hiába szeretném többször azt, hogy a "Szigorúan bizalmas"-ból ismerős forrófejű zsaru jobbkeze meglendüljön, a morális válság és az erkölcsösséggel való szembeszállás kétvállra fekteti a pofonokat. Ehhez pedig valóban melankolikus aláfestés passzol, sok ambientszerű alappal, lassan merengő zongorajátékkal, olykor drámai csellószólókkal, vagy az Isham-Haggis alkotta zenei világból (esetleg akár Cliff Martinezéből) is ismerős lágy vonós staccatóval és vibrafonjátékkal. Amikor néhányszor valódi akcióra is sor kerül, kicsit visszakapjuk Elfmant, és bár a ritmusjáték szinte minimális (a mély tónusú dobokat ügyesen kikerülte, ettől nem lesz dobhártyaszaggató érzés, viszont megmarad a lüktetés), azért igen mozgalmas tételekkel találkozhatunk. Rögtön az alapkonfliktust, magát a letartóztatást kísérő "A Way In" jó példa erre: a zongoráé ugyan a főszerep, de a bőgők és csellók igen dühösen morajlanak a háttérben, és mindenféle cinek segítenek létrehozni a még feszesebb tempót. Hasonlóan feszült és dinamikus track a "Don Quixote", az "It's On", a "Got' Em", illetve az album leghosszabb tétele, a "Breakout" is. Egyaránt keverednek a "Dolores Claiborne"-féle sötét pillanatok, a "Hulk" és a "Pókember" középerős megoldásai, de a mostanában megismert akciózenék egyaránt felsejlenek ("A tolmács" James Newton Howardtól, a "Sasszem" Brian Tylertől vagy a Bourne-trilógia egyes trackjei John Powelltől).

Ezek azonban csak egyharmadát teszik ki az albumnak, a továbbiak inkább a melankóliáról szólnak, annak is olyan megoldásairól, amelyek nem kifejezetten Elfman zenei eszköztárából építkeznek, ettől azonban egy árnyalatnyit sem tekinthetők kevesebbnek vagy értéktelenebbnek. Nehéz kiemelni tételeket a már ismertetett hangszerelésből, hiszen a hangulat ismerős és megszokott – a műfaj szerelmeseinek azonban megunhatatlan. Személyes kedvenceim közé tartozik a "Same Old Trick" a csellószóló miatt, az "A Promise" a Cliff Martinez-beütés miatt, és természetesen a tavalyi év egyik legszebb felvétele, az album score-részét záró "The Truth" (és annak szinte egybefüggő folytatása, a "The Aftermath"), ahol egy remek témával találkozhatunk, ünnepélyes vonósharmóniákkal, megnyugvást keltő zongoraakkordokkal, valamint az albumon egyébként alig közreműködő Ayana Haviv vokáljával.

A két Moby-felvétel semmi pluszt vagy mínuszt nem tesz hozzá a filmhez és a lemezhez sem (a zenész teljes munkásságához úgyszintén), de őszintén szólva én elégedett lettem volna Danny Elfman utolsó harmóniájával a teljes csend beállta előtt. Ettől függetlenül azonban remek kiadványnak gondolom "A következő három nap" score-ját, és noha az egy órát meghaladó játékidő picit riasztó is lehet egy főleg drámai jellegű muzsika esetében, a komponista remek érzékkel találta meg azokat a pillanatokat, amikor szükséges egy kis hangulati feltöltés vagy változtatás. Nem nyújt újszerű élményt, de a műfajban kiválóan teljesít, emiatt nem kérdés, hogy ott a helye a polcon a többi Elfman-, és Isham-muzsika mellett.