Brian de Palma, Hollywood egykori fenegyereke pályáját az amerikai új hullám második vonulatában, Coppola, Scorsese és Spielberg társaságában kezdte. Horror- és gengszterfilm specialista, többek között az "Aki legyőzte Al Caponét", "A sebhelyesarcú", a "Carlito útja" s a "Mission: Impossible" rendezője.
2002-es filmjét Párizsban és Cannes-ban forgatta.Magával hozva a kilencvenes években reneszánszát élő "film noir" néhány csinos kellékét Hollywood Európába látogat. Ez akár izgalmas is lehetne, ha Brian de Palma nem gyömöszölne bele annyiféle történetet a "Femme Fatale"-ba. Gengszterfilm, könnyes családi dráma, filozofikus fotó "Nagyítás" sorozat, és dekadenciát romantikába józanító időutazás. A szálakat a végzet asszonya, mint mindezen közegekben otthonosan mozgó átalakuló művész hivatott egybetartani.
A kacifántosan cizellált történet egyik említésre méltó mozzanata a femme fatale archetípusának bevetése. A filmtörténet legemlékezetesebb vampjai többnyire nagy világválságok idején tűntek fel: az első világháború táján Asta Nielsen és Theda Bara, a húszas évek végén Marlene Dietrich és Greta Garbo, vagy a második világháború táján Karády Katalin filmjei hódítottak. Népszerűségük egy depresszióra hajlamos, hitevesztetttársadalmi légkör eredménye volt.
Egy valamire való végzetasszonya az csavargó, érzéki nő, aki ezerarcú istennőként jelenik meg imádói előtt. Démonikus bestia, aki izzó, reménytelen szenvedélyeket korbácsol kispolgári életet élő férfiak szívében s romlásba-pusztulásba rántja a magányos hősöket. Ugyanakkor vérbő anarchista, aki minden cselekedetével a társadalmi biztonságba vetett naiv hitet hivatot megtépázni. Brian de Palma épp ez utóbbi téren a legóvatosabb duhaj. Elszabadult vampjának gonosz cselekedeteit a történet végén alaposan helyre simogatja.
A rendező nem először választ ismeretlen színészt főszerepre, hiszen olyan nagy nevek indultak nála így, mint Robert De Niro, Melanie Griffith vagy Kevin Costner. A címszerepet ezúttal az 1972-ben született, félig holland Rebecca Romijn-Stamos-ra bízta, aki ez idáig - eltekintve egy, az "X-Men"-ben alakított kisebb szereptől - elsősorban fotómodellként híresült el Nyugat-Európában. A közel kétméteres, kígyózó testű, karcsú manöken színészi teljesítménye azonban nem mondható rendkívülinek.
Nincs más dolga, mint viselni a beszédes jelmezeket jellemek helyett, s eladni kihívó és túlvilági manöken tekintettel, keresetlen elegáns mozdulatokkal. Egyik pillanatról a másikra elővarázsolja ugyan a hermafrodita bűnözőből a megtört tragikát, a titokzatos nagykövetasszonyból a kiszolgáltatott áldozatot, a tengerészkocsma szexbombájából meg az őrültet, de azért előtte alaposan átöltözik. Figurájának hajtóereje elődeihez hasonlóan siker, pénz és hatalom, de hiányzik belőle a polgári világ értékeit bomlasztó és megkérdőjelező dekadens hangulat.
Brian de Palma hiába tartja mesterének oly régóta Hitchcock-ot, ezúttal sem jó tanítvány, filmjében sok a csillogás és kevés az egyszerű csoda. Talán az egyetlen kivétel az a fotókollázs volna, melyet a Banderas által alakított férfi főhős készít a történet folyamán. Egy belleville-i tér mindennapjait fotózza éveken át, majd a képekből - egy hatalmas puzzle-ként - újraalkotja a teret. De ez az ötlet meg David Hockney egyik művéből származik. Így hát eredeti élményként marad a Dali-zsiráf nyúlánkságú vamp esete egyik gyanútlan áldozatával, az elmélkedő macsó fotóssal. Tangóznak-küzdenek a drámai kifutón, vissza is fordulnak, integetnek, de végül gyorsan és nyomtalanul eltűnnek emlékezetünkből.
