Stephenie Meyer kilenc évvel ezelőtt irtózatos bűnt követett el: újraértelmezte a vámpírmítoszt. Nem ő volt az első, és nyilván nem is az utolsó; Drakula utódai feltűntek már közönséges démonként (Alkonyattól pirkadatig), menő afroszamurájként (Penge) vagy épp androgün kislányként (Engedj be!). Meyer megbocsáthatatlan tette a rajongók szemében nem is az átfazonírozás ténye, hanem a mikéntje volt. Az írónő és a filmadaptációk készítői – élen a forgatókönyveket jegyző Melissa Rosenberggel – a vádirat szerint kiherélték a vámpírmítoszt a szó átvitt és (majdnem) konkrét értelmében is. A műfajvédőket nem az zavarta a legjobban, hogy az Alkonyatból a karó, fokhagyma, koporsó szentháromsága kimaradt, és talán nem is a napfürdőző vérszívók bizarr látványa – hanem a női szemszög következetes érvényesítése. Meyer arra vetemedett, hogy Edward vámpír személyében egy átlagosnál konzervatívabb tinédzserlány vágybeteljesítő fantáziáját kreálja meg, olyan antimacsót, aki nem hajlandó emberi vért szívni, gyűlöli az erőszakot és elutasítja a házasság előtti szexet.
Nem meglepő módon a filmverziók is hasonló szellemben készültek – nem traktálják véres jelenetekkel az erre kevésbé vevő női közönséget, senki sem halálozik el bennük a főbb szereplők közül, és a kibékíthetetlennek tűnő konfliktusok is gyorsan elsimulnak. Még a két ellenséges frakció, a vámpírok és a farkasemberek sem ugranak úgy igazából egymásnak – hiába reménykednének ebben a férfiasabb izgalmakra vágyó nézők –, hanem többnyire csak a mellkasdüllesztésig és az acsargásig jutnak. Megtörténik viszont az, ami egy macsómoziban elképzelhetetlen lenne: az ugyanarra a nőre pályázó két alfahím a kötelező averziókat letudva szövetségre lép egymással.
Az Alkonyat-filmek nem azért félresikerült produkciók, mert domesztikálják a vámpír figuráját, és kiforgatják a műfaj sablonjait, hanem mindezek ellenére. Mintha az adaptációval megbízott filmipari szakmunkások jó előre tisztában lettek volna vele, hogy nem érdemes túl sok energiát fektetniük a projektbe – ha nem változtatnak sokat a történeten, a célközönség úgyis megrohamozza a mozikat. Hogy az akciójelenetek kidolgozása csak mérsékelten kreatív, még kevésbé problematikus, elvégre ebben a sorozatban – a vérbeli férfimozikkal ellentétben – az erőszakos szekvenciák jelentik a kötelező sallangot, a lényeg a dráma és a romantika. Erős színészi jelenlétre és teljesítményre lenne tehát a legnagyobb szükség – ehhez képest a Pattinson-Stewart-Lautner trió egy dél-amerikai szappanopera mozifilmes adaptációjából is lefelé lógna ki.
Az Alkonyat: Hajnalhasadás 2. részét éppen azért lehet teljes bizonyossággal a széria legjobb és legszórakoztatóbb epizódjának minősíteni, mert kevés teret hagy a tinibálványoknak könnyfakasztó talentumuk kibontakoztatására. Ezt már szerencsésen letudták a kettébontott finálé első felvonásában, amelyben Bella végre egybekelt szerelmével, egyetlen hét alatt kihordta közös gyereküket, majd vámpírrá változott. A folytatásban kiderül, hogy a vámpírok önkéntes rendőri szerve, a Volturi el akarja pusztítani a Cullen családot, akik erre válaszul vámpírsereget toboroznak.
Az alkotók joggal érezhették, hogy bár a rajongókat Bella és Edward másfél órás, rózsaszín szűrővel felvett enyelgésével is maximálisan ki lehetne elégíteni, az utolsó részből már nem lenne illendő kispórolni a feszültséget, az izgalmakat és a mindent eldöntő grandiózus akciófinálét. Dilemmát legfeljebb az jelenthetett, hogy miként hangolják össze a fejeknek hullását és az egyéb erőszakos momentumokat az Alkonyat-saga hangsúlyozottan családbarát és korhatáros jellegével, de ahogy a vámpírokat sikerült korábban háziasítaniuk, úgy ezt a mutatványt is meg tudták oldani egy kifejezetten szellemes dramaturgiai csavar segítségével. Nagyjából a film utolsó harmadára pedig még a kevésbé figyelmes nézőknek is leeshet: Bill Condon rendező és kollégái gyakorlatilag forgattak egy apokrif epizódot az X-men-sorozathoz, amelyben magukat vámpíroknak mondó mutánsok feszülnek egymásnak. A Hajnalhasadás ennek ellenére, vagy éppen ezért helyenként már-már nem kínos.
