Ejakuláció premier planban. Orális aktus szintúgy. Szexparti hármasban, mindenki mindent, mindenhogy. Pornófilmek alaphelyzetei egy nem pornónak készült, hanem egy amerikai kisváros kamaszairól és szüleikről szóló filmben. Valószínű elsődlegesen ezek a jelenetek avatták botrányfilmmé világszerte Larry Clark, híres amerikai fotográfus (első rendezése a Kölykök volt) és Ed Lachman, híres amerikai operatőr (Tokio-Ga, Erin Brochovich, Távol a mennyországtól) közös történetét, a Ken Parkot.
Valóban olyasmit és úgy mutatnak a mozivásznon, amit és ahogyan nem szoktak nyilvános mozikban megmutatni. De bármennyire provokatív is a filmben az egyébként irgalmatlanul aszexuális hatásban tartott pőre szex, a történet nem hagy kétséget afelől, hogy kamasz hősei életében nem más, mint nyomorult egérút. Menekülés és a lázadás, akárcsak a nyitóképben a címadó Ken Park nevű srác nyílt színi öngyilkossága a napsütötte gördeszkapályán. Hogy miért loccsantja szét társai szeme láttára az agyvelejét, Clark és Lachman nem fűz magyarázatot, hanem elmesél ezt-azt a többiekről, Ken Park még életben maradt társairól. A rettenetes szülők lelki nyomorékká cseperedő gyermekeiről. A szeretetlenség, a családi terror, a közöny, a saját céltalanságuk üldözötteiről. Ahogy a rendezőpáros mondja: a kamaszok titkos életéről, amiről senki sem tud.
A filmben nem a premier planban mutatott maszturbáció az igazi pornográfia, hanem az, ahogyan a kamaszok szörnyű életében a szülők szörnyűsége megmutatkozik. A valóságból táplálkozik az a kegyetlenül sötét és szomorú kép, amit a film felmutat a családi élet titkairól. Horrorisztikus, ahogy a Bibliát megszállottan idézgető apa nem éppen szent áhítattal láncolja magához a lányát. A narrátor szerepét betöltő kamaszfiút részeges apja terrorizálja, fia iránti gyűlölete a családon belüli erőszak váratlan formájába torkoll. A babaszépségű, példás családanya lánya iskolából lógó kamaszszerelmét használja és idomítja az orális szex témakörében. És így tovább. Ez valóban nem az a szentkép, amin az ember látni szereti magát. Ettől botrányos és sokkoló és kényelmetlen. Sőt, kínos. Pedig a provokatív határsértések és az éjsötét tónus ellenére a Ken Park mégiscsak az eltolt életű hősök iránti együttérzés filmje.
