Vicky Cristina Barcelona

  • - köves - / Mancs

Már megint mi magyarok maradtunk csak hoppon: ha nem Tony Curtisre bízzuk az amerikai nyugdíjasok Magyarország-képének formálását, némi gyűjtéssel még Allen is összejöhetett volna és a Vicky Cristina Budapest.

Allen ezúttal csal is egy kicsit: úgy teszi a szépet a helyi kultúrának, hogy közben nyom egy ízig-vérig New York-i sztorit, ami történetesen két külföldön tartózkodó szalon-manhattaniről szól, meg arról az enyhe szünidei perzselésről, mely a délszaki napon halovány bőrüket éri. A tüzes latin macsó és a tüzes latin macsóné paródiája, amelyet Javier Bardem és Penélope Cruz vezet elő a nagy komikusduók kikezdhetetlen ritmusérzékével, a manhattani közkönyvtárban is megeshetett volna - meg is esett, csak akkor Tim Roth adta az egzotikus kívülállót (Everyone Says I Love You), aki megtért bűnözőként bizseregtette meg a kalandra éhes társasági hölgyek érzékenységét.

Itt Bardem, a bika módra fújtató zsigeri festőművész a bohémságot tettető Cristinát (Scarlett Johansson harmadik Allen-filmjében) éppúgy magába bolondítja, mint az intellektuálisan vértezettebb Vickyt (Rebecca Hall), így aztán mindkét elcsábított számot vethet a kérdéssel: vajon belefér-e a táncrendjükbe az életmóddá tett latinos hevület. Ez a lassú lefolyású (cirka 96 perc) számvetés színészileg a kevésbé ismert Hallnak kedvez: az Angliából hozatott művésznő egy figurában két alakot hoz, a komikust és a nőt, Alvy Singert éppúgy megidézve, mint Annie Hallt. Csendes bravúr ez, melyet sok híresség adekvát bohóckodása igyekszik eladhatóvá tenni világszerte.