Az Évek iszkolása időszerű könyv, egy ember élete, mint közlekedő edény, ide-oda csorog, pulzál az a bizonyos anyag, nincsenek alvadt vérrögök, nincs trombózis, a traumákat a legfőbb oldószer, a humor (együttérzés és játék) finom olaja járja át. – Jánossy Lajos kritikája Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélgető könyvéről.
„A visszatérő vendégszövegek leginkább a Bevezetés-ben tűnnek fel. Akarja, hogy felismerjék őket? Fontos ez a teljes szöveg számára?” „Mi az első emléke (vagy emlékfoszlány), amely megjelenik az agyában, ha rákérdez? Mi az első emléke a szüleiről?” Marianna D. Birnbaum első kérdése az 1991-es Esterházy-kalauzt indítja, a második a 2014-es Az évek iszkolását. Két beszélgető könyv, két év, két felütés. Azonos szereplők.
Az olvasó fülében cseng: komolyabban kéne venni a kurva időt! Mint minden nagyszabású prózaíró, Esterházy is ezen dolgozik.” „ … tehát az időt valamiféle anyagként fogom fel, amelyik ide-oda csorog – és akkor ezt képnek is fel lehet gondolni, a különböző időket különböző színekkel … és akkor persze egymásba csorognak, mint rajzórán az isiben.”, mondja a Kalauzban. A könyvekben könnyed, légnemű és nehéz, cseppfolyós anyag, lélegzik és kering. Nyelvet ölt a hely, ahol vagyunk, az idő teste. A két megszólalás: 1991-ben Esterházy háta mögött a Bevezetés, éppen a Hrabal könyve. És háta mögött 1989, kimennek az orosz csapatok, a fegyveresek, akik lefegyverezték, kiutasították az időt. Magyarország felszabadul.
Egy évvel később lezajlanak a parlamenti választások. A száműzött emigráns, a fent nevezett, azaz valóság nevű nagybátyánk megérkezik. Jöttét egyre mérséklődő taps kíséri, mert kiderült, nem rá vártunk. Mióta tovatűnt becses személye, csupán a fényképe maradt nekünk, amiről kifakult alakja; kontúrtalan, hűlő helyére legalábbis egy Jávor Pált, avagy egy Roger Moort álmodott az itthon maradt, társtalan képzelet. Mindez, látjuk utólag, pontosan látszott, mégsem akartuk észrevenni.
A láthatatlanban bíztunk, a magának végre medret teremtő időben. Képletesen és az elsők között Esterházyban bíztunk, az ő valóságos (!) mondataiban, a szabadság enyhe (t adó) mámorában. Sokan voltunk kevesen, akik a magyar irodalomban hittünk, abban, hogy az a mára untig emlegetett, haza, ott a magasban, az a mi közös otthonunk, együtt őrzött titkunk és becsvágyunk. Minden másképp lett, mondhatni, csak Esterházyban nem csalódtunk.
A Kalauz bizakodó könyv. Nem, rosszul megválasztott a szó, túlságos a terjedelme, nincs határa; üres. AKalauzban személytelenebb a hang. Nem, nem jó; a hang személyes, de inkább ars poétikus. Az évek iszkolásában a hang ugyanaz, de erőteljesebben arc (sic!) poétikus. Ha a kissé túlhajtott nyelvjátékot forszírozzuk: a harc (sic!) poétikussá lett korszakban az arc vonásai, vulgo: állításai hangsúlyosabbá lettek. A csoportképző hisztériák nem kedveznek a karaktereknek, az egyneműségben azonban az egyedüliség élesebb árnyékot hasít.
1991-ben az indító kérdés Esterházy regényei életének világát, 2014-ben Esterházy életének regényes világát invokálja. Ha kísérletképpen a Harmonia két osztatú, rafinált belső címválasztásának nyomába eredünk, azEsterházy-kalauz: mondatok az Esterházy Péterről, Az évek iszkolása: egy Esterházy Péter vallomásai. Az elsőben az író konkrét műveinek költőiségéből nyer alakot, a regények felől látható, a másodikban a konkrét személy teremti meg önnön epikus voltát, a művek felőle láthatók „Ehhez jön még az a processzus, amit minden író érez, hogy a könyveik fölélik őt, innét, ebből a valóságos tapasztalásból származik az a túlzó, hogy ne mondjam kokett mondat, hogy „ő” (én) nincs is, csak a könyvek. […] … vagyok én, naná, elkezdek csinálni egy teret, és ebbe a térbe teszem bele, amim van, magamat, ez az én örökségem – de valójában azt gondolom, hogy énrólam, vagyis nem erről az énről tudunk meg valamit, hanem erről az énről ebben a helyzetben.”, mondja Esterházy a Kalauzban. „[E]z úgy igaz, (szerintem), hogy az életem anyagát a regény anyagát a regények anyagának tekintem. De azt nem gondolom, hogy ez személyes volna. Itt most más a helyzet, itt én én vagyok –feltehetően. És eltekintve, hogy nem tudjuk, mi, ki az a én. De azért tényleg más helyzet: személyesen személyes.”, írja Az évek iszkolásában.
A Kalauzban a beszélgetés fő sodrában az írás, az elbeszélés nehézségei állnak (a kötet párhuzamos oldalain Esterházy-könyvekből vett, tematikusan rímelő idézetek), Az évek iszkolásában a nehézségek elbeszélése a tét (az idézetek a szövegtest részei). A perspektíva eltolódása feltűnő. Ahogyan a Harmóniában, önéletrajziság és vallomásosság, az alanyiság önalkotó hangja szól, a két könyvet emlegetett példáját véve az utóbbi javára. Jóllehet Esterházy az önéletrajz formára hagyatkozik egy passzusban – a gyónás ellenében …
Mindemellett az olvasó bátran hagyatkozhat az emberi történet alapképletére: telik, avagy múlik az idő, s benne mindannyian; hogyan telik (múlik) (egy) Esterházy? Hát, némi blaszfémiával azt mondhatjuk, az isten-haza-család bermuda-háromszögben zajlik ez az élet. Ezek a szögelési pontjai, a kontextusa a dialógusnak, minden, ami ebbe belefér: És elég sok minden fér bele; beleférnek a gyerekek, beleférnek az unokák, belefér Gitti. Belefér a hagyomány és belefér a kereszténység. Az első csaj, a testvérek, az apa és az anya. A gyerekkor, a kitelepítés. A sokféle szeretet. Barátság, szerelem. És beleférnek a talán-ok és a nem tudom-ok. És belefér, ott hallgat bennük az isten.
S ebből a mindenből (a két könyv egymást erősíti) ismétlődően az „jön ki”, hogy az egész aligha lehetett volna másképp. Ha más nem, a kelet-európai történelem kezeskedett róla, szavatolta a Lady biztonságát. „Semmi, de semmi siránkozás nem volt az elveszített iránt. Miatt. Azt meg mindig is éreztem, hogyan erősít engem ez. Mi is tudom mondani, miben: az otthonosság érzetében. Én itt otthon vagyok. Ha akarom, ha nem. Ezt persze mostanság kissé hepciásabban mondja az ember (és ez nem jó), mostanság, amikor sokan ájtatos pofával ilyesmikről papolnak üresen (és akkor még finom voltam, mint az őrgróf, ki zavarában matatott az agarában, és nem szóltam az üresség agresszivitásáról, hazug és alibi voltáról, nemzeti [!] kártékonyságáról.)”
Az évek iszkolása időszerű könyv, egy ember élete, mint közlekedő edény, ide-oda csorog, pulzál az a bizonyos anyag, nincsenek alvadt vérrögök, nincs trombózis, a truamákat a legfőbb oldószer, a humor (együttérzés és játék) finom olaja járja át. Egy Esterházy Péter határozottan és önérzetesen áll a hagyományban, „merthogy a hagyomány az éppen a hagyománnyal való foglalatosság, nem pedig egy tárgy, amelyet ünnepélyesen megfogdosunk, majd a sarokba tesszük. A hagyomány megértése meg is változtatja őt magát.” A mérlegelőn porciózott súlypontok közül talán ez volna ehelyütt kiemelendő, mert a gondolat érvényességi körébe voltaképp minden életproblémánk bevonható; privát és politikai vállalásaink, szerény sikereink, súlyos kudarcaink. Ebben egyek vagyunk; mulasztásainkban menthetetlenek.
„Milyen a mai prózaíró? A mai prózaíró olyan, hogy az élete olyan, hogy az nem halad valahonnét valahová.”, írja Esterházy A kitömött hattyúban, 1988-ban. Nos, Az évek iszkolása cáfolja a magvas kijelentést; épp ezt, a valahonnét valahova relációt követhetjük benne. Ezen a szárnyvonalon mi is szívesen közlekednénk, a szerelvény büfé kocsijában (mert az is van neki, biztosan) koccintanánk a masinisztával. És persze vele mondanánk: „Mindezt majd megírom még pontosabban is.”
