A skandinávok sejtekig hatoló, legendásan borongós delejessége megint felkúszott a széles vászonra, méghozzá egy briliáns thriller formájában. A Nyomtalanul című dán thriller a legpompásabb hagyományokat követi, és méltán sorolandó a nagy elődök (Wallander, Bron/Broen – A híd, Egy gyilkos ügy/Forbrydelsen) mögé, vagy inkább mellé, esetleg elé.
Az alaptörténet még sablonos is lehetne, de olyan mértékben feldobják a főszereplők frappánsan eltalált karakterei, hogy eszünkbe sem jut, hogy már találkoztunk valahol hasonló felütés szituációval. Adott egy kiégett, mentálisan és lelkileg defektes zsaru (kicsit olyan érzésünk van, hogy ott fent északon nem is létezik jó nyomozó pszichológia deformitás nélkül, egyébként valószínűleg tényleg nem – gondoljunk csak a Gyilkos ügy Sarah Lund-jára, akinek autista és bipoláris jellegű szindrómái vannak). Ez a Carl nevű nyomozó (Nikolaj Lie Kaas) öntörvényűsége miatt parkoló pályára kerül, és az úgynevezett „döglött akták” kezelésével bízzák meg.
A Q ügyosztály régi, megoldatlan és lezárt ügyeit nézi át, és társként kap egy homlokegyenest más mentalitással bíró, arab származású partnert, Assad-ot (Fares Fares). Mondhatnánk, hogy a készítők ezzel eleget is tettek a PC-nek (politikai korrektség), de ők ketten annyira összeillenek, hogy tényleg hitelessé válik az, hogy két totálisan másként gondolkodó és viselkedő ember valóban produktívabb a bűnügyi nyomozás terén is, talán pontosan a dolgok több szempontból történő megközelítése miatt.
Az egyik akta egy eltűnésről és gyilkosságról szól, de hogy mennyire nem az mégsem, azt a másfél órás tömény borzongatás fejti ki, melyről csak szuperlatívuszokban lehet szólni. Megkockáztatom azt is, hogy a Nyomtalanul egy árnyalatnyival jobban sikerült még a legendás Millenium trilógiánál is. Ugyanis kifinomultabb technikával, lágyan kegyetlen metódussal rémít, vagyis szinte élve boncolgatja a nézőt, és feszegeti a befogadás tűréshatárát. Kiváltképp a nyomáskamrában forgatott jelenetek borzolgatják még a keményvonalas thriller rajongók edzett idegeit is. Például észrevétlenül préselődünk az ülésbe, amikor a szadista fogvatartó kínzásképpen több bar-ral emeli a légnyomást a fülkében, lassan kiszakítva ezzel a fogoly dobhártyáját. Az a jelenet pedig, amikor az évek óta rabságban sínylődő nő egy harapófogóval kihúzza a saját begyulladt fogát, bizony az „iszony-kategória” legfelsőbb regiszterébe kerül – valahova a Számkivetett ominózus képe mellé, amikor Tom Hanks teszi ugyanezt, egy korcsolya élének segítségével.
Belevésődnek ezek a szcénák a retinába, nagyon szépen, de vigaszként elmondom, hogy a rettenet egyes történései olyan abszurd szépséggel vannak ábrázolva, amit a régi esztéták „fenségesnek” neveztek. Ez az irreális gyönyörűség ugyanolyan felejthetetlen, mint a tömény borzalom a képünkbe vágva. A konfliktust kiváltó múltbéli baleset valami olyan nagyvolumenű barokkos szépséggel van fényképezve, ami egyedülálló a maga nemében. A lassított felvételben lejátszott baleset, a hószállingózásban kóválygó, szinte sokkot kapó, hópelyheket csodáló piros ruhás lány festőien csodás képsorai mesterien sejtetik a szükségszerűen bekövetkező bosszú motivációját.
A Nyomtalanul című filmmel tökéletesen kivitelezett, az elvárt színvonalat bőven meghaladó lélektani thriller és pszichodráma született, amely ugyan néhol lavírozgat a horror határmezsgyéjén, de soha nem billen át öncélúan. Arányaiban pont annyi retrospektív szürreál van benne, amennyit a történetmesélés igényel. Az utolsó párbeszédek pedig direkt ordítanak a folytatásért, ami azért megkönnyebbülés, mert a film annyira jó, hogy nem csak igényli, de követeli is a további rejtélyes ügyek kibogozását. Én nem tudom, hogy a hazai forgalmazó, a Vertigo Média mi alapján szelektálja a filmeket, de hogy a választásuk garancia a színvonalas (és értékes) szórakozásra, az bizonyos.
Szerintem: 100%
