A magyar függetlenfilmeknek legtöbbször az az egyetlen pozitívuma, hogy egyáltalán elkészülhettek. S ha ezenfelül még műfaji is babérokra is törnek, akkor a prognózis még borúsabb. Így van ez a Fekete levessel is.
Az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztivál egyetlen friss magyar filmje egyben teltházas is volt: Novák Erik második nagyjátékfilmje, a Fekete leves abszolút premierként került péntek este az Urániába, az alkotók jelenlétében. Novák előző filmjéhez, a Zuhanórepüléshez hasonló bűnfilmes műfaji panelekkel próbálkozik, de egy teljesen más gyártási rendszerben: erre nem kapott állami támogatást, a hivatalos szinopszis szerint a film „teljesen példátlan” közösségi alkotás, amelynek minden tagja ingyen, vagy tulajdonrészért cserében vett részt a filmben.
A történet szerint egy pókeradósságtól sújtott pojáca (Perjés Zoltán) megpróbál kirabolni egy páncélautót, hogy saját, nem feltétlenül legálisan meggazdagodott édesapja (Vágvölgyi B. András) jobbkezének megadja a tízmilliós kölcsönt. Ehhez régi haverját, Eriket (Novák Erik) hívja segítségül, aki egy elmegyógyintézetből szökik meg pár másik kezelttel (Nagy Zsolt, Szabó Simon, Fátyol Hermina) együtt. Csak miután sikeresen lelépnek a pénzzel, derül ki, hogy nem lesz olyan egyszerű azt megtartani vagy elkölteni. Az elmegyógyintézeti kezeltek amúgy az őket megalkotó színészek nevén szerepelnek, s a diliházas jelenetek a film leggyengébb pontjai közé tartoznak: a drámai hangulat megteremtése nem nagyon fekszik az író-rendező-főszereplőnek – valamivel jobban mennek az akciójelenetek, habár a kis költségvetés, a pocsék hang és a kidolgozatlan képi világ nagyot ront utóbbiak el- és befogadhatóságán is. (És éppen emiatt nem kecsegtet azzal a film, hogy jobb lenne majd a végső verzió – az alkotók szerint ez egy „nyers vágás”).
Amikor egy nagyjátékfilm leginkább improvizált dialógusokból áll össze, annak két oka szokott lenni: a magabiztos rendező annyira bízik a színészeiben, vagy pedig lusta rendes párbeszédeket írni. Nem tudni, a Fekete leves alkotógárdája ezek közül melyik csapdába esett, de a helyszínen rögtönzött dialógusok nem tesznek jót a hevenyészett szüzsének: a legtöbb párbeszéd felesleges keménykedésbe, jópofizással tarkított káromkodásba fullad (Vágvölgyi pl. színészként egy-az-egyben elmondja a szecskavágós aranyköpést az általa írt Kolorádó Kidből, pedig nem volt olyan régen az a film, hogy az ember elfelejtse), ez pedig – a laikus számára alig észrevehetően, de azért gyakran meg-megbicsakló rögtönzésekkel és kisebb-nagyon színészi csuklásokkal együtt – időnként teljesen átvágja a film hitelességét. Értjük mi, hogy ezek az emberek nagyon kemények (akarnak lenni), de egy Guy Ritchie-film sem attól badass, hogy badassül beszélnek benne, hanem mert meg van írva a forgatókönyv és nem felesleges ugróvágásokkal kényszerülnek elfedni a narratív hiányosságokat.
Apropó Guy Ritchie: aki teljesen átaludta a kilencvenes éveket és az említett rendező életművét (plusz még a Tarantinóét és a heist-zsáner újabbkori fejleményeit), annak biztosan eredetinek tűnik majd a sztori, de a többség fejcsóválva fogadja majd az ismerős szituációkat. Pláne hogy csak olcsóbbnak (sőt helyenként amatőrebbnek) tűnnek. Ami, ha megbocsátóak vagyunk, a film egyetlen igazi szervezőereje tudna lenni, épp esetlenségében működhetne leginkább – de nem elég öntudatosan csinálja. Mindennel együtt azonban a Fekete leves azért szomorú példa, mert volt benne ígéret, de az időnként mégiscsak életre kelő jelenetek és a néha egész jól működő fanyar humor ellenére még mindig ugyanott tartunk: azért tapsolunk egy magyar filmnek, mert elkészült. 2014 van, most már nem kéne csak azért citromot enni, mert a miénk és mert valaki megcsinálta.
